Korábban kissé ódzkodtam a Green Ronin
nevéhez fűződő, papír alapú Dragon Age játéktól – noha a világa szimpatikus, a
rendszere első ránézésre nem nyerte el a tetszésem. Ám a tegnapi játék során
kellemesen csalódtam; csak dicsérni tudom: egyszerű, gyors, letisztult, könnyen
tanulható. Nem utolsó sorban pedig hangulatos, a Stunt rendszer egészen egyedi
ízt ad neki. Főleg a Roleplaying Stunt-ok, amit talán sokan ördögtől valónak
gondolhatnak, ugyanakkor jól modellezi, hogy a szócsaták közepette is
adódhatnak kritikus pillanatok.
Szereplők:
Galard
Hyerion
(Nocturna) – ember harcos, fereldeni nemes, a rapír és a szavak mestere. A
tizennyolcadik életévét csak nemrég betöltött Galard igazi burokban született, elkényeztetett,
kékvérű ifjú – egy Bann legkisebbik gyermeke –, kit apja az ostagari tiszti
iskolába adott, hogy kitanulja mindazt, amire egy valamire való nemesnek
szüksége van. Galard azonban eltunyult az évek alatt, s noha büszke és
tehetséges bajvívó (a pást bajnoka), emellett kiváló lovas, a tiszti tudományok
iránt már koránt sem oly fogékony. Meglehetős felsőbbrendűségi tudattal és
határozott világképpel rendelkezik, melyben, mint nemes, természetesen igen
kiváltságos jogok birtokosa, pusztán származása okán. Soha nem szagolt még
igazi harcot, ám saját magába vetett hite megingathatatlannak látszik. A
történet elején azonban sajnálatos módon ki sem látszik a kártyaadósságokból,
és ezt reputációja is megsínylette kissé.
Echel,
avagy "Nótás"
(Syrocco) – városi elf zsivány. Valaha kiváltságosnak mondhatta magát, hiszen a
családja egy ostagari nemes udvarában szolgált, s noha cselédek voltak csupán,
a gazdájuk státusza révén, rangban magasan a többi elf família fölött álltak.
Echelnek azonban nem fűlött a foga a munkához és a szolgasorhoz, megvetette
gazdáját – akárcsak a többi kékvérűt. Sőt, szemtelen módon, még lopott is az
uraitól – hol némi étel tűnt el az asztalról, míg máskor az ezüst étkészletnek
veszett nyoma. A szülei eleinte magukra vállalták a lopásokat, hogy védjék a
csíntalan gyerkőcöt, de idővel ők is megelégelték a pimaszságát; kitagadták, majd elkergették az udvartól.
Utcakölyökként már a túlélésért volt
kénytelen lopni, rabolni, s amatőr zsebmetszőként bizony sokszor rajta is
kapták. Számos botütés árán lett belőle dörzsölt gazfickó, s időközben – tolvaj
körökben – a Nótás becenévre tett szert, ugyanis unalmas perceit gyakorta
zeneszóval igyekszik elütni.
A történet Sárkányok Korában, 9:30-ban
vette kezdetét – nagyjából a Dragon Age:
Origins eseményeivel egy időben –, Ostagar városában.
Galard gondtalan, aranyifjonc életére leginkább csak a
szinte állandósult pénzzavarai vetnek árnyékot. Talán éppen ezt, a nyakló
nélküli herdálást elégelte meg az apja és hívatta haza a fiát; Ser Rózsatövis
Alexandert, egyik legfeddhetetlenebb lovagját küldette érte, hogy
hazakísértesse tékozló fiát. A derék lovag Galard minden próbálkozására, hogy
ebbéli szándékától eltérítse, hajthatatlan volt – ráadásul további aggodalomra
adott okot, hogy Galard előtt apja pontos szándékai is ismeretlenek voltak.
Mivel Galard legalább az éves tiszti vívóbajnokság végeztéig szeretett volna
Ostagarban maradni (hiszen nem kevés ezüstben fogadott, természetesen a saját
győzelmére), így hamari tervet eszelt ki, amivel némi időt nyerhet. Hogy a
lovag eszén túljárhasson cselhez folyamodott: felbérelt egy helyi zsiványt,
bizonyos Sántát, hogy pár cimborájával egyetemben szervezzék meg az elrablását,
míg a lovaggal úton vannak.
Persze az eredeti terv szerint, mindez csupán színjáték lett
volna, s Galardot szabadon engedik, amint visszaérnek Ostagarba, miközben a
lovag minden bizonnyal dolgavégezetlenül tér majd haza atyjához. Ám a rajtaütés
kissé balul sült el: Ser Alexander két útonállóval is végzett és többeken
komoly sebet ejtett. Sánta nem repesett az örömtől, kárpótlást akart a
veszteségek miatt; így, a busás váltságdíj reményében, úgy döntött, fogva tartja
Galardot.
A megdöbbent fiatal nemes majd egy hétig élvezhette a
zsiványok vendégszeretetét, miközben a gaztevők türelme egyre fogyott – így, a "királyi lakosztályának" búcsút intve, hamarost egy jóval szerényebb, koszlott
tömlöcben találta magát. A fenyegetőzés és hisztéria mit sem segített
helyzetén, még jól agyba-főbe is verték a megkötözött katonát. Sőt, ez nem volt
elég, és Galard igazi rémületére azt fontolgatták, levágják az egyik ujját, s
elküldik a Bann-nak, hátha az jobban ösztökéli majd, hogy kiváltsa a fia
szabadságát…
Eközben a város másik végében, a Zárvány egyik viskójában,
Echel, a Nótás – a Szürkék rablóbandájának tagja – kétségek közt őrlődött.
Nemrég egy tehetős kalmár érkezett a városba, Echel pedig nem volt rest
kifosztani a fogadót, ahol az uraság megszállt. Finom kelméket, drágaköveket,
egy rendkívüli, fehérarany nyakéket és egy telerótt papirost (amit,
írástudatlan lévén, nem tudott elolvasni) zsákmányolt a kereskedőtől. Azonban
az értékes szerzeményeknek nem örülhetett sokáig; hegyes fülébe hamar eljutott
a hír, hogy az Éjben Suttogók – a Szürkék nagy riválisai – egy tolvajra
vadásznak, aki meglopta egy igen befolyásos vezetőjüket. Persze, Echel azonnal
magára ismert és sejtései szerint nem csupán az Éjben Suttogók, de a Szürkék is
elő akarják majd keríteni a tettest. Hiszen nem szeretnék megbolygatni a tolvaj
klánok közötti kényes egyensúlyt egy ilyen baklövés miatt, ráadásul bizonyos,
hogy nem állnának ki egy ilyen senki mellett.
Echelnek így nem maradt más választása, minthogy elhagyja Ostagart, méghozzá titokban. A zsákmány egy részét pénzzé tette – az értékesebb
darabokat gondosan elrejtette –, majd ebből lefizetett egy őrt, hogy másnap
eressze ki a városkapun, az éj leple alatt. A terv jó lehetett volna, ám a
Szürkék megelőzték őt, rátaláltak és elhurcolták…
Az elf Galard cellájában tért magához, s bár eleinte nem
szívlelte a pimasz és fennhéjázó kékvérű társaságát, hamar rájött: könnyebben
kievickélhet a galibából, ha segít elszökni a ficsúrnak. Döntésében az is
segített, hogy Galard jutalmat helyezett kilátásba, és kegyesen eltekintett
attól is, hogy a törvény kezére játssza a tolvajt. Így az elf eloldotta Galard kötelékeit,
majd a cella padlódeszkáiból kifeszegetett szegekkel egy szempillantás alatt feltörte
az ócska zárat. Miután maguk mögött hagyták a zárkát, még le kellett számolniuk
a két őrrel is. Echel a kicsomózott kötelékkel akarta megfojtani az egyik
strázsát, ám az túl erősnek bizonyult, ráadásul fellármázta hortyogó társát is.
Szerencsére Galard, gyakorlott bajvívóként, hamar térdre kényszerítette a
zsiványokat – bár az elegáns rapírja helyett most csak egy ólmosbotot
forgathatott. Az ájult zsiványoknál használható fegyverre nem leltek, így
tovább óvakodtak, Galard ugyanis – az elf nem kis bosszúságára – kötötte az ebet
a karóhoz, hogy a vagyont érő nemesi fegyverzete nélkül nem távozik innen.
Immáron tehát szabad volt az út… legalább is ezt gondolták,
amíg az udvarra kisettenkedve bele nem futottak két újabb haramiába, akik már bőrpáncélban,
súlyos fegyverekkel az oldalukon és felkészülten állták útjukat. Ám, látva Galard
félelmes kiállását és dörgedelmes szavait, megtorpantak (ó igen, azok a
Roleplaying Stunt-ok!), habozni pedig igazán akkor kezdtek el, mikor az ifjú –
mindent egy lapra téve fel – megvetően lábaik elé vetette zsiványok vérétől
vöröslő fegyverét. A két védtelen szökevény ekkor elég hosszúnak tűnő
másodperceket élt meg, a banditák vívódását figyelve. Ezzel azonban épp elegendő
időt nyertek maguknak, ugyanis Ser Alexander a palánkkerítést pozdorjává zúzva
ekkor lépett közbe. A két demoralizált őrnek több sem kellett, egyikük a falon
át menekült, míg másikuk szimplán a gatyájába piszkított. Ez utóbbit Galard hamar
ártalmatlanná tette, ugyanis semmiképp nem akarta, hogy a kis „tervről”
eljárhasson a szája a lovag felé.
Kiderült tehát, hogy az óriás termetű lovag nem feledkezett
meg az úrfiról, csupán időbe telt neki, míg kiderítette, hol tartják foglyul. Galard
rapírját és hímzett bőrvértjét meglelték, egyéb ingóságainak és fegyvereinek
azonban búcsút kellett intenie. Sietniük kellett, mert Nótás tudta jól, hogy hamar
a Szürkék tudomására jut majd a szökésük és egy seregnyi zsivánnyal szemben nem
vehetik fel a harcot – így menekülőre fogták.
Echel, még mielőtt távoztak volna a városból, magához vette
az elrejtett zsákmányt, majd – mondhatni – szolgának szegődött és Galarddal
tartott a Bann birtokára. Egyelőre mindegy volt neki, csak minél távolabb a
várostól. Ráadásul azt is tudta, hogy a nemessel és a lovaggal az oldalán gond
nélkül kijuthat majd a városkapun, akár éjjel is. Noha cseppet sem volt ínyére
ez az alárendelt szerep, sem Galard csípős megjegyzései, fennhéjázása, de oltalmat
remélt a nemes mellett; ráadásul a ficsúr jutalmat ígért neki, amiért segített
a szökésben, a pénzről pedig semmiképp nem mondott volna le. Így hát, a lovaik
mellett kajtatva velük tartott a Hyerion birtok felé.
Már napok óta úton voltak, s a városi zsiványok haragjától
sem kellett már tartaniuk, mire elérték az első falut, már nem messze a
birtoktól: apró kis település volt, talán alig százan lakhatták. A Bann fiát
persze szívélyesen fogadták; a falu vezetője, név szerint Castor látta vendégül
az uraságot és Ser Alexandert. Még az eladósorban lévő leányát is az urak elé
penderítette, azonban hiába csillant fel Galard szeme, a faluszépe kifejezés
ezúttal egy kissé túlzó volt.
Itt azután elbeszélgettek a vidéki életről,
arról, hogy egy áradás elvitte a birtokra közvetlenül vezető hidat, s még
javításra vár; mire válaszul Galard buzgón hajtogatta, hogy "a pórság sem a régi
már, restekké válnak, s csak henyélnek és sokasodnak a föld zsírján" (ez a kifejezés azután Galard
vesszőparipájává lett, amikor csak lehetett, beleszőtte méltatlankodásába).
Az öreg persze nem volt teljesen bolond, s buzgón helyeselt.
Echelnek már csak a lovak mellett jutott hely,
ugyanakkor, a vén Castor – lévén, hogy még sosem találkozott húsvér elffel –
szinte a csodájára járt. Elképedve látta, hogy Echel milyen jóízűen fogyasztja
a vacsorát:
"Á, azt hittem, ti, elfek csak a tündérek könnyeit nyaljátok
fel hajnalban" – csodálkozott az Öreg.
"Nos… nem! Valójában a kedvenc étkem a nyúlpörkölt."
"Ó! Hát akkor azért vagy ilyen vékonydongájú, no és hová
lettek a szárnyaid? Ezért nem nőttek ki azok sem? Hiszen, az elfek hátán
szárnyak sarjadnak, nemde?"
"Tudod – tréfálkozott Echel –, csak az elf nők viselnek
szárnyakat, bizony ám. De mondd csak, Öreg, vannak-e boszorkányok a vadonban?"
"Már, hogy ne volnának, itt is van egy épp, a konyhában…
ugye, Anyus?!"
Amíg Galard és Alexander fürdőt vettek, Echel – hogy némi
fegyvert és ruházatot tudjon vásárolni a helyi vadásztól – megpróbálta
darabjaira szedni a nyakéket, amit a városi kalmártól csent el. Ám minden
próbálkozása hiába való volt; a nyakék sértetlen maradt, karcolás sem esett
rajta. Ráadásul, valami különös, idegen írást is felfedezett rajta – biztosra
vette, hogy nem a Király Nyelvén íródott.
Másnap tovább állt a kis kompánia, de sajnos a Drakon folyó
útjukat állta; ahogy az öreg Castor megmondta, a folyam pár napja megáradt, a
híd pedig odalett, így a romjain munkálkodó parasztok a legközelebbi gázló felé
irányították az utazókat. Galard még megrótta kissé a "föld zsírján henyélő" jobbágyokat, majd tovább indultak. A gázlót gond nélkül meglelték, s folyó
közepén, egy kis szigeten töltötték az éjjelt – az éjszakai őrködés nagyobbik
fele Echelre hárult, ugyanis Galard persze nem igen akarta kivenni a részét a
virrasztásból, ellenben a hadi táborozásra vonatkozó (könyvekből tanult) ismereteit
kérés nélkül megosztotta a többiekkel.
Másnap déltájt lehetett, mikor egy erdei ösvényen haladva végre
elérték a Bann birtokainak határát – ám nem sokkal erre fertelmes jelenettel
kellett szembesülniük. A fák között poroszkálva fejszecsattogásra lettek
figyelmesek, ám a szerszám ezúttal nem a fakérget hasogatta… A
felismerhetetlenségig roncsolt tetemek fölött egy torz alak tornyosult, monoton
mozdulattal, újra és újra lesújtva a maradványokra. A bőrét éjsötét erek
hálózták be, szemei körül vörös pír honolt, és dögletes bűz lengte körbe.
Azonnal rárontott a jövevényekre.
„Maradjatok távol tőle! Leprás!” – kiáltotta Galard, ám
ekkor még nem tudta, hogy messzebb nem is járhatna az igazságtól. A rémisztő
alak pontosan őt vette célba, s nem sokon múlt, hogy az úrfiba mélyessze a fejszét.
A csapat csépelni kezdte a kreatúrát, aki azonban fel sem vette az ütlegeiket –
a rövid harcnak az vetett véget, hogy Ser Alexander egy remekbe szabott
suhintással lecsapta a rémség fejét. A gyomorforgató látvány mind hármójukat
sokkolta, a nemes ifjú menten öklendezni kezdett. Galard életére még soha
senki nem tört korábban, és a halálhoz sem állt még ily közel – ez mélyen
aláásta korábban töretlen önbizalmát.
Végül arra jutottak, hogy a favágó megszállott lehetett,
vagy talán valamiféle fertőzésben szenvedett, az torzította el a testét és
kergette az őrületbe. Márpedig a fertőzéseket meg kell fékezni, ennek a
leggyorsabb módja pedig a tűz! Így a három férfi hozzáfogott, hogy máglyát
rakjon; Echel az erdőbe sietett, hogy fát gyűjtsön, míg két társa nekiállt,
hogy sekély gödröt ásson tetemnek. A rengetegben Echel rábukkant a favágó
hajdani kunyhójára; óvakodva nyitott be, ám a házat elborító vérfürdő látványából
egyetlen pillantás is elég volt neki, azonnal sarkon fordult. Miután a
fertőzött hullát tűzre vetették, a tisztást és a ház ajtaját pedig a ragály
szimbólumával jelölték meg, visszafordultak és ismét a folyónak vették az
irányt. Galard ugyanis azzal hitegette magát, hogy rossz irányba fordultak,
hiszen az apja birtokát nem sújthatja efféle borzalom. Hamar rájuk esteledett, így
közvetlenül az út mellett vertek tábort, de az éjszaka sem hozott megnyugvást a
triónak: a rémképek tovább kísértették őket álmukban – sőt, még ébren is.
Galardot ezúttal nem kellett győzködni arról, hogy méltóztassék kivenni a
részét az őrködésből.
Nyugtuk azonban nem lehetett: az éjszakai szél sikolyok
hangját hozta magával a távolból; Alexander pedig lovagi kötelességének
tekintette, hogy segítsen a bajbajutottakon, akárkik is legyenek azok. Végül
mindhárman nyeregbe pattantak – ezúttal Echel is Galard lován kötött ki, bár
korábban hevesen tiltakozott az ellen, hogy lóra szálljon.
A kis csapat, követve a jajveszékeléseket, félórányi kiadós
vágta után egy faluhoz érkezett, ami ekkorra már lángokban állt. Egyetlen
túlélő sem maradt, csupán az égő hús szaga és a falu közepén megrakott, hatalmas
halotti máglya árulkodott arról, hogy a hamvadó házakat valaha emberek lakták.
Egy tucat állig felfegyverzett katona bukkant fel a lángoló kalyibák között –
többségük alig állt a lábán, látszólag komoly, több napos küzdelmeken voltak
túl –, mind a Hyerion Ház címerét viselték. A lovagot és a fiú címerét
felismervén ellenszenvük csakhamar alábbhagyott. Mint az kiderült, a Bann
küldte őket, hogy a környéket megtisztítsák a kórságtól, melynek neve Vörös
Láz. Akik a fertőzést elkapták, mind megtébolyodtak, őrült ámokfutásba kezdtek,
s lemészárolták, akit csak értek. Sokan a saját családjukat irtották így ki… A
vész négy-öt napja üthette fel fejét, s noha a Káptalan felé küldtek már
segélykérő üzenetet, a Bann egyelőre magára van utalva a probléma leküzdésében…
Itt ért véget a történet első fejezete, remélem, mihamarabb
sor kerül a folytatásra. Addig is a Andraste óvjon mindenkit a ragálytól – és a
hőségtől!
Azoknak akik nem járatosak a Dragon Age világában, had ajánljak egy egész korrekt websorozatot, mely Dragon Age: Redemption címen található meg. Jó szórakozást!