Unknown Armies - Adpetusok: Emonauta

Ha minden igaz, nemsokára kezdetét veszi egy U.A. történet - akinek a név nem mond semmit, az először is szégyellje el magát, utána pedig olvassa el ezt az ismertetőt: Itt! Nagy örömömre szolgált, mikor az egyik játékos jelezte, hogy egyedi Adeptust szeretne alkotni. Némi agyalást követően így született meg az Emonauta, az Érzelemfüggő.

Emonauta

A.K.A.

Hisztérika, Bipoláris, Érzelemfüggő

„Tudod, elfojtani egy érzelmet, olyan, mint ketrecbe zárni egy apró kiskutyát. Idővel megnő, vérszomjas fenevaddá érik és előbb, vagy utóbb ki fog törni a rácsok mögül. Ne hagyd, hogy a vágyaid elkorcsosuljanak, inkább engedd szabadjára, hagyd, hogy vezessen a szenvedély…”

A társadalom mindig is korlátok közé szorította az érzelmeket, a vágyakat. Sokszor kedvünk támad kimondani – vagy egyenesen ordítani -, mi is lakozik a szívünk legmélyén. Ám nem lehet. Nem szabad! Hiszen: egy érett, felnőtt ember, diszkrét és visszafogott.

Idővel eleged lett ebből a szarságból, úgy döntöttél, nem szabsz többé gátat az érzéseidnek. Ami a szíveden az a szádon – nem kell többé a hamis cukormáz! A pszichológusod szerint mániás depresszióban szenvedsz: hol túláradó a jókedved, hol mély depresszióba süllyedsz. Olykor mindenfajta átmenet nélkül, a legkisebb inger hatására váltasz. Szerintük ez betegség, mentális zavar – amire persze létezik gyógyszeres kezelés.

Szerinted az érzelem erőt ad! Az öröm feltölt energiával, a harag lendületet ad, a fájdalom kitartást...

Az Emonauta alapvető Paradoxona: az érzelmi labilitás hatalmat ad az emóció felett.  Egyik hangulatból a másikba sodródik – percről percre változik a kedve. Könnyen teremt kapcsolatokat, de előfordulhat, hogy a következő pillanatban már ordibál azzal, akivel az imént még együtt nevetett.

Emonauta Átok (Blast)

Félelem nélküli ember nem létezik. Mindenki számára akad valami, ami a frászt hozza rá, amitől legszívesebben kifutna a világból. Az Emonauta képes ezt az elemi félelmet felidézni és ellened fordítani. Az esetek többségében ez nem jár testi sérüléssel – ha csak pánikfélelmedben nem teszel kárt magadban -, ellenben Stressz Próbát von maga után.

Az Stressz típusa megegyezik az áldozat Félelem Stimulusának típusával, míg a mértéke az Emonauta dobásának tizedes értékével egyenlő. Ha az áldozat, az adott stressz-típussal szemben már kellőképpen ellenálló, akkor nem kell Stressz próbát tennie – azonban így is -10%-os levonást szenved el, minden dobására, a jelenet végéig.

Például: Miután megbírságolták, Jimbo mérgében oldalba vizelt egy rendőr kocsit, amit azonban a zsaruk nem szívleltek. Hogy a feléje közelítő rendőröket lerázhassa, Jimbo a Fantom Félelmet (az Emonauta Átkot) alkalmazza.

A dobása 53, ami sikernek számít, így a rendőrnek Stressz Próbát kell tennie. Mivel a legnagyobb félelme: a Családom bajba jut miattam, a Tehetetlenség típusba tartozik, így 5-ös erősségű Tehetetlenség stresszt szenved el.

Töltetek

Kis töltet: Az Emonauta az érzelmi labilitásból merít hatalmat; 1 Kis töltetet nyer minden alkalommal, mikor hirtelen érzelmi változáson esik át. Bár a hangulatváltás látszólag lehet spontán, valójában mindig kell, hogy oka legyen. Ha egy vidám séta alkalmával kutyagumiba lépsz, amitől felforr az agyvized, akkor a dolog működik. Ha teljesen váratlanul – valós ok nélkül – sírva fakadsz az utcán, az még kevés.

Nagy töltet: Hogy Nagy töltetet nyerjen, az Emonautának mások érzéseire kell hatással lennie. A módszer nem számít, csakis az, hogy másokban olyan érzelmi hatást váltson ki, ami maradandó nyomot hagy a személyiségükben.

Ha egy ölelkező szerelmespárnak kifejti, hogy mennyire összeillenek, és lehetőleg minél előbb házasodjanak is össze, az még nem feltétlenül eredményez töltetet. Ha azonban a szerelmeseknek zokogva ecseteli: milyen szomorú lesz majd, mikor vénségükben egyikük előbb távozik erről a világról, a másiknak pedig nem marad, csak a gyász; az már biztosan Nagy töltettel jár.

Óriás töltet: Az Emonauta Iskola még túl fiatal, még nem tudják pontosan, miként tehetnek szert Óriás töltetre.

Tabu: Az Emonauta soha nem szabhat gátat az érzéseknek – nem rejtheti el őket, és nem hazudhat, ha az érzelmeiről kérdezik. Persze, állíthat valótlant, amennyiben annak nincs köze a lelki állapotához.

Spontán Mágia: Az Emonauta az érzelmi manipuláció mestere; akár egy festő, aki az érzelmeket úgy használja, mint más a színpalettát. Képes akár teljesen elfojtani mások érzéseit, vagy épp ellenkezőleg, heves emocionális reakciókat kiváltani. Vigaszt hozhat a nehéz pillanatokban, bátorságot, vagy félelmet ültethet mások szívébe.

Kezdő töltetek: Egy friss Emonauta 5 Kis töltettel kezd.

Tippek: Kis töltetre szert tenni nem nagy művészet egy Emonautának – szinte bármikor találhat okot arra, hogy új érzelmi állapotba lovalja magát. Nagy tölteteket is viszonylag gyorsan halmozhat – bár hozzá kell tenni, hogy a mágikus töltetek felhasználásban ugyanilyen szeszélyes lehet. Órákat tölthet azzal, hogy egy alkoholistát lebeszéljen a szeszről, aztán két perccel később már el is költi a töltetet, hogy megnevettessen egy pityergő kisgyereket.
Egy átlagos napon akár 4-5 Kis töltetet is összegyűjthet, heti szinten pedig 2-3 Nagy töltetet zsebelhet be.

Emonauta Formuláns Varázsalatok

Kis Hatások

Ismerős Idegen

Költség: 1 Kis töltet

Az első benyomás nagyon fontos az emberi kapcsolatokban. Az Emonauta képes szimpátiát ébreszteni bárkiben, akivel először találkozik. Bár mások első benyomása mindenképp pozitív lesz, a későbbiekben változhat a véleményük.

Az első találkozás alkalmával +10%-os bonuszt adhat valamennyi Lélek alapú Képességére.

Szakállas vicc

Költség: 2 Kis töltet

Az Emonauta Kis Átka: miután elmesélt egy régi faviccet, az áldozata percekig nem képes abbahagyni a nevetést. Ez minden dobására -10%-os levonást jelent – nem beszélve az egyéb, felmerülő problémákról… 

Vigasztaló Szavak

Költség: 2 Kis töltet

A múltban elszenvedett traumák sokszor mély érzelmi lenyomatot hagynak. Az Emonauta segíthet feldolgozni a sokkot – így a megvigasztalt személy újradobhat egy korábbi Stressz próbát és amennyiben a dobása sikeres, kitörölheti a Bukott próbát.

Pokoli Szenvedély

Költség: 2 Kis töltet

A démonok érzelem-vezérelt, egocentrikus lények. Nem csoda, hogy az Emonauták képesek megidézni őket, majd telepatikusan kommunikálni velük. Fontos: ezzel a hatalommal az Emonauta nem képes uralni a szellemet, ahhoz a Leláncolt Vágyak varázslatot kell alkalmaznia.

Buzdítás/Csitítás

Költség: 2 Kis töltet

Az Emonauta képes más érzelmi állapotát fokozni, vagy mérsékelni. Így az apró bosszúságból idővel dühroham lehet, vagy a mély gyászból enyhe bánat.

Sztoikus nyugalom

Költség: 3 Kis töltet

Bukott Stressz Próba esetén az Emonauta képes leküzdeni a sokk negatív hatásait. Ennek ellenére a Bukott Próbát ugyanúgy jelölni kell az Őrület skálán.

Nagy Hatások

Érzelem-gazdag

Költség: 1 Nagy töltet

Permanensen megnövelheti a Lélek tulajdonságát 5 ponttal – ám ezzel a Varázslattal nem növelheti 85 fölé!

Fantom Félelem

Költség: 1 Nagy töltet

Az Emonauta Átka: felidézi a célpont legszörnyűbb félelmét (a részleteket lásd: fentebb).

Fagyos Szív

Költség: 2 Nagy töltet

Képes mások érzelmeit teljesen elsorvasztani, így a Szenvedélyből és a Stimulusokból származó bonuszokat nem használhatják. Az Adeptusok átmenetileg a mágikus hatalmukat is elveszítik. A hatás az Emonauta dobásának tizedes értékével egyenlő óráig tart – például: ha a dobása 47 volt, akkor 4 órán át.

Óriás Hatások

Még soha senki nem volt képes előidézni, persze, kísérletek vannak rá…

Mit hallottál: Emonauta

Jimbo, egy los angelesi Emonauta, folyamatosan próbálkozik az Óriás Töltet megszerzésével. Úgy gondolja, a tömeges érzelmi manipuláció lehet a kulcsa a dolognak. Egyszer már igazán közel járt a megoldáshoz: egy pszichiátriai osztály betegei előtt szónokolt, azonban az ápolók hamar lekapcsolták – Jimbo végül a zárt osztályon kötött ki.

Másnap egy fiatal pszichiáter érkezett hozzá vizitre. Két órával később Jimbo újra szabadlábon volt, a doki pedig fölvágott erekkel haldoklott a kórház mellékhelyiségében.

Dragon Age I. - Vörös Láz

Korábban kissé ódzkodtam a Green Ronin nevéhez fűződő, papír alapú Dragon Age játéktól – noha a világa szimpatikus, a rendszere első ránézésre nem nyerte el a tetszésem. Ám a tegnapi játék során kellemesen csalódtam; csak dicsérni tudom: egyszerű, gyors, letisztult, könnyen tanulható. Nem utolsó sorban pedig hangulatos, a Stunt rendszer egészen egyedi ízt ad neki. Főleg a Roleplaying Stunt-ok, amit talán sokan ördögtől valónak gondolhatnak, ugyanakkor jól modellezi, hogy a szócsaták közepette is adódhatnak kritikus pillanatok.

Szereplők:

Galard Hyerion (Nocturna) – ember harcos, fereldeni nemes, a rapír és a szavak mestere. A tizennyolcadik életévét csak nemrég betöltött Galard igazi burokban született, elkényeztetett, kékvérű ifjú – egy Bann legkisebbik gyermeke –, kit apja az ostagari tiszti iskolába adott, hogy kitanulja mindazt, amire egy valamire való nemesnek szüksége van. Galard azonban eltunyult az évek alatt, s noha büszke és tehetséges bajvívó (a pást bajnoka), emellett kiváló lovas, a tiszti tudományok iránt már koránt sem oly fogékony. Meglehetős felsőbbrendűségi tudattal és határozott világképpel rendelkezik, melyben, mint nemes, természetesen igen kiváltságos jogok birtokosa, pusztán származása okán. Soha nem szagolt még igazi harcot, ám saját magába vetett hite megingathatatlannak látszik. A történet elején azonban sajnálatos módon ki sem látszik a kártyaadósságokból, és ezt reputációja is megsínylette kissé.

Echel, avagy "Nótás" (Syrocco) – városi elf zsivány. Valaha kiváltságosnak mondhatta magát, hiszen a családja egy ostagari nemes udvarában szolgált, s noha cselédek voltak csupán, a gazdájuk státusza révén, rangban magasan a többi elf família fölött álltak. Echelnek azonban nem fűlött a foga a munkához és a szolgasorhoz, megvetette gazdáját – akárcsak a többi kékvérűt. Sőt, szemtelen módon, még lopott is az uraitól – hol némi étel tűnt el az asztalról, míg máskor az ezüst étkészletnek veszett nyoma. A szülei eleinte magukra vállalták a lopásokat, hogy védjék a csíntalan gyerkőcöt, de idővel ők is megelégelték a pimaszságát; kitagadták, majd elkergették az udvartól.

Utcakölyökként már a túlélésért volt kénytelen lopni, rabolni, s amatőr zsebmetszőként bizony sokszor rajta is kapták. Számos botütés árán lett belőle dörzsölt gazfickó, s időközben – tolvaj körökben – a Nótás becenévre tett szert, ugyanis unalmas perceit gyakorta zeneszóval igyekszik elütni.

A történet Sárkányok Korában, 9:30-ban vette kezdetét – nagyjából a Dragon Age: Origins eseményeivel egy időben –, Ostagar városában.

Galard gondtalan, aranyifjonc életére leginkább csak a szinte állandósult pénzzavarai vetnek árnyékot. Talán éppen ezt, a nyakló nélküli herdálást elégelte meg az apja és hívatta haza a fiát; Ser Rózsatövis Alexandert, egyik legfeddhetetlenebb lovagját küldette érte, hogy hazakísértesse tékozló fiát. A derék lovag Galard minden próbálkozására, hogy ebbéli szándékától eltérítse, hajthatatlan volt – ráadásul további aggodalomra adott okot, hogy Galard előtt apja pontos szándékai is ismeretlenek voltak. Mivel Galard legalább az éves tiszti vívóbajnokság végeztéig szeretett volna Ostagarban maradni (hiszen nem kevés ezüstben fogadott, természetesen a saját győzelmére), így hamari tervet eszelt ki, amivel némi időt nyerhet. Hogy a lovag eszén túljárhasson cselhez folyamodott: felbérelt egy helyi zsiványt, bizonyos Sántát, hogy pár cimborájával egyetemben szervezzék meg az elrablását, míg a lovaggal úton vannak.

Persze az eredeti terv szerint, mindez csupán színjáték lett volna, s Galardot szabadon engedik, amint visszaérnek Ostagarba, miközben a lovag minden bizonnyal dolgavégezetlenül tér majd haza atyjához. Ám a rajtaütés kissé balul sült el: Ser Alexander két útonállóval is végzett és többeken komoly sebet ejtett. Sánta nem repesett az örömtől, kárpótlást akart a veszteségek miatt; így, a busás váltságdíj reményében, úgy döntött, fogva tartja Galardot.

A megdöbbent fiatal nemes majd egy hétig élvezhette a zsiványok vendégszeretetét, miközben a gaztevők türelme egyre fogyott – így, a "királyi lakosztályának" búcsút intve, hamarost egy jóval szerényebb, koszlott tömlöcben találta magát. A fenyegetőzés és hisztéria mit sem segített helyzetén, még jól agyba-főbe is verték a megkötözött katonát. Sőt, ez nem volt elég, és Galard igazi rémületére azt fontolgatták, levágják az egyik ujját, s elküldik a Bann-nak, hátha az jobban ösztökéli majd, hogy kiváltsa a fia szabadságát…

Eközben a város másik végében, a Zárvány egyik viskójában, Echel, a Nótás – a Szürkék rablóbandájának tagja – kétségek közt őrlődött. Nemrég egy tehetős kalmár érkezett a városba, Echel pedig nem volt rest kifosztani a fogadót, ahol az uraság megszállt. Finom kelméket, drágaköveket, egy rendkívüli, fehérarany nyakéket és egy telerótt papirost (amit, írástudatlan lévén, nem tudott elolvasni) zsákmányolt a kereskedőtől. Azonban az értékes szerzeményeknek nem örülhetett sokáig; hegyes fülébe hamar eljutott a hír, hogy az Éjben Suttogók – a Szürkék nagy riválisai – egy tolvajra vadásznak, aki meglopta egy igen befolyásos vezetőjüket. Persze, Echel azonnal magára ismert és sejtései szerint nem csupán az Éjben Suttogók, de a Szürkék is elő akarják majd keríteni a tettest. Hiszen nem szeretnék megbolygatni a tolvaj klánok közötti kényes egyensúlyt egy ilyen baklövés miatt, ráadásul bizonyos, hogy nem állnának ki egy ilyen senki mellett.

Echelnek így nem maradt más választása, minthogy elhagyja Ostagart, méghozzá titokban. A zsákmány egy részét pénzzé tette – az értékesebb darabokat gondosan elrejtette –, majd ebből lefizetett egy őrt, hogy másnap eressze ki a városkapun, az éj leple alatt. A terv jó lehetett volna, ám a Szürkék megelőzték őt, rátaláltak és elhurcolták…

Az elf Galard cellájában tért magához, s bár eleinte nem szívlelte a pimasz és fennhéjázó kékvérű társaságát, hamar rájött: könnyebben kievickélhet a galibából, ha segít elszökni a ficsúrnak. Döntésében az is segített, hogy Galard jutalmat helyezett kilátásba, és kegyesen eltekintett attól is, hogy a törvény kezére játssza a tolvajt. Így az elf eloldotta Galard kötelékeit, majd a cella padlódeszkáiból kifeszegetett szegekkel egy szempillantás alatt feltörte az ócska zárat. Miután maguk mögött hagyták a zárkát, még le kellett számolniuk a két őrrel is. Echel a kicsomózott kötelékkel akarta megfojtani az egyik strázsát, ám az túl erősnek bizonyult, ráadásul fellármázta hortyogó társát is. Szerencsére Galard, gyakorlott bajvívóként, hamar térdre kényszerítette a zsiványokat – bár az elegáns rapírja helyett most csak egy ólmosbotot forgathatott. Az ájult zsiványoknál használható fegyverre nem leltek, így tovább óvakodtak, Galard ugyanis – az elf nem kis bosszúságára – kötötte az ebet a karóhoz, hogy a vagyont érő nemesi fegyverzete nélkül nem távozik innen.

Immáron tehát szabad volt az út… legalább is ezt gondolták, amíg az udvarra kisettenkedve bele nem futottak két újabb haramiába, akik már bőrpáncélban, súlyos fegyverekkel az oldalukon és felkészülten állták útjukat. Ám, látva Galard félelmes kiállását és dörgedelmes szavait, megtorpantak (ó igen, azok a Roleplaying Stunt-ok!), habozni pedig igazán akkor kezdtek el, mikor az ifjú – mindent egy lapra téve fel – megvetően lábaik elé vetette zsiványok vérétől vöröslő fegyverét. A két védtelen szökevény ekkor elég hosszúnak tűnő másodperceket élt meg, a banditák vívódását figyelve. Ezzel azonban épp elegendő időt nyertek maguknak, ugyanis Ser Alexander a palánkkerítést pozdorjává zúzva ekkor lépett közbe. A két demoralizált őrnek több sem kellett, egyikük a falon át menekült, míg másikuk szimplán a gatyájába piszkított. Ez utóbbit Galard hamar ártalmatlanná tette, ugyanis semmiképp nem akarta, hogy a kis „tervről” eljárhasson a szája a lovag felé.

Kiderült tehát, hogy az óriás termetű lovag nem feledkezett meg az úrfiról, csupán időbe telt neki, míg kiderítette, hol tartják foglyul. Galard rapírját és hímzett bőrvértjét meglelték, egyéb ingóságainak és fegyvereinek azonban búcsút kellett intenie. Sietniük kellett, mert Nótás tudta jól, hogy hamar a Szürkék tudomására jut majd a szökésük és egy seregnyi zsivánnyal szemben nem vehetik fel a harcot – így menekülőre fogták.

Echel, még mielőtt távoztak volna a városból, magához vette az elrejtett zsákmányt, majd – mondhatni – szolgának szegődött és Galarddal tartott a Bann birtokára. Egyelőre mindegy volt neki, csak minél távolabb a várostól. Ráadásul azt is tudta, hogy a nemessel és a lovaggal az oldalán gond nélkül kijuthat majd a városkapun, akár éjjel is. Noha cseppet sem volt ínyére ez az alárendelt szerep, sem Galard csípős megjegyzései, fennhéjázása, de oltalmat remélt a nemes mellett; ráadásul a ficsúr jutalmat ígért neki, amiért segített a szökésben, a pénzről pedig semmiképp nem mondott volna le. Így hát, a lovaik mellett kajtatva velük tartott a Hyerion birtok felé.

Már napok óta úton voltak, s a városi zsiványok haragjától sem kellett már tartaniuk, mire elérték az első falut, már nem messze a birtoktól: apró kis település volt, talán alig százan lakhatták. A Bann fiát persze szívélyesen fogadták; a falu vezetője, név szerint Castor látta vendégül az uraságot és Ser Alexandert. Még az eladósorban lévő leányát is az urak elé penderítette, azonban hiába csillant fel Galard szeme, a faluszépe kifejezés ezúttal egy kissé túlzó volt.

Itt azután elbeszélgettek a vidéki életről, arról, hogy egy áradás elvitte a birtokra közvetlenül vezető hidat, s még javításra vár; mire válaszul Galard buzgón hajtogatta, hogy "a pórság sem a régi már, restekké válnak, s csak henyélnek és sokasodnak a föld zsírján" (ez a kifejezés azután Galard vesszőparipájává lett, amikor csak lehetett, beleszőtte méltatlankodásába). Az öreg persze nem volt teljesen bolond, s buzgón helyeselt. 

Echelnek már csak a lovak mellett jutott hely, ugyanakkor, a vén Castor – lévén, hogy még sosem találkozott húsvér elffel – szinte a csodájára járt. Elképedve látta, hogy Echel milyen jóízűen fogyasztja a vacsorát:

"Á, azt hittem, ti, elfek csak a tündérek könnyeit nyaljátok fel hajnalban" – csodálkozott az Öreg.

"Nos… nem! Valójában a kedvenc étkem a nyúlpörkölt."

"Ó! Hát akkor azért vagy ilyen vékonydongájú, no és hová lettek a szárnyaid? Ezért nem nőttek ki azok sem? Hiszen, az elfek hátán szárnyak sarjadnak, nemde?"

"Tudod – tréfálkozott Echel –, csak az elf nők viselnek szárnyakat, bizony ám. De mondd csak, Öreg, vannak-e boszorkányok a vadonban?"

"Már, hogy ne volnának, itt is van egy épp, a konyhában… ugye, Anyus?!"

Amíg Galard és Alexander fürdőt vettek, Echel – hogy némi fegyvert és ruházatot tudjon vásárolni a helyi vadásztól – megpróbálta darabjaira szedni a nyakéket, amit a városi kalmártól csent el. Ám minden próbálkozása hiába való volt; a nyakék sértetlen maradt, karcolás sem esett rajta. Ráadásul, valami különös, idegen írást is felfedezett rajta – biztosra vette, hogy nem a Király Nyelvén íródott.

Másnap tovább állt a kis kompánia, de sajnos a Drakon folyó útjukat állta; ahogy az öreg Castor megmondta, a folyam pár napja megáradt, a híd pedig odalett, így a romjain munkálkodó parasztok a legközelebbi gázló felé irányították az utazókat. Galard még megrótta kissé a "föld zsírján henyélő" jobbágyokat, majd tovább indultak. A gázlót gond nélkül meglelték, s folyó közepén, egy kis szigeten töltötték az éjjelt – az éjszakai őrködés nagyobbik fele Echelre hárult, ugyanis Galard persze nem igen akarta kivenni a részét a virrasztásból, ellenben a hadi táborozásra vonatkozó (könyvekből tanult) ismereteit kérés nélkül megosztotta a többiekkel.

Másnap déltájt lehetett, mikor egy erdei ösvényen haladva végre elérték a Bann birtokainak határát – ám nem sokkal erre fertelmes jelenettel kellett szembesülniük. A fák között poroszkálva fejszecsattogásra lettek figyelmesek, ám a szerszám ezúttal nem a fakérget hasogatta… A felismerhetetlenségig roncsolt tetemek fölött egy torz alak tornyosult, monoton mozdulattal, újra és újra lesújtva a maradványokra. A bőrét éjsötét erek hálózták be, szemei körül vörös pír honolt, és dögletes bűz lengte körbe. Azonnal rárontott a jövevényekre.

„Maradjatok távol tőle! Leprás!” – kiáltotta Galard, ám ekkor még nem tudta, hogy messzebb nem is járhatna az igazságtól. A rémisztő alak pontosan őt vette célba, s nem sokon múlt, hogy az úrfiba mélyessze a fejszét. A csapat csépelni kezdte a kreatúrát, aki azonban fel sem vette az ütlegeiket – a rövid harcnak az vetett véget, hogy Ser Alexander egy remekbe szabott suhintással lecsapta a rémség fejét. A gyomorforgató látvány mind hármójukat sokkolta, a nemes ifjú menten öklendezni kezdett. Galard életére még soha senki nem tört korábban, és a halálhoz sem állt még ily közel – ez mélyen aláásta korábban töretlen önbizalmát.

Végül arra jutottak, hogy a favágó megszállott lehetett, vagy talán valamiféle fertőzésben szenvedett, az torzította el a testét és kergette az őrületbe. Márpedig a fertőzéseket meg kell fékezni, ennek a leggyorsabb módja pedig a tűz! Így a három férfi hozzáfogott, hogy máglyát rakjon; Echel az erdőbe sietett, hogy fát gyűjtsön, míg két társa nekiállt, hogy sekély gödröt ásson tetemnek. A rengetegben Echel rábukkant a favágó hajdani kunyhójára; óvakodva nyitott be, ám a házat elborító vérfürdő látványából egyetlen pillantás is elég volt neki, azonnal sarkon fordult. Miután a fertőzött hullát tűzre vetették, a tisztást és a ház ajtaját pedig a ragály szimbólumával jelölték meg, visszafordultak és ismét a folyónak vették az irányt. Galard ugyanis azzal hitegette magát, hogy rossz irányba fordultak, hiszen az apja birtokát nem sújthatja efféle borzalom. Hamar rájuk esteledett, így közvetlenül az út mellett vertek tábort, de az éjszaka sem hozott megnyugvást a triónak: a rémképek tovább kísértették őket álmukban – sőt, még ébren is. Galardot ezúttal nem kellett győzködni arról, hogy méltóztassék kivenni a részét az őrködésből.

Nyugtuk azonban nem lehetett: az éjszakai szél sikolyok hangját hozta magával a távolból; Alexander pedig lovagi kötelességének tekintette, hogy segítsen a bajbajutottakon, akárkik is legyenek azok. Végül mindhárman nyeregbe pattantak – ezúttal Echel is Galard lován kötött ki, bár korábban hevesen tiltakozott az ellen, hogy lóra szálljon.

A kis csapat, követve a jajveszékeléseket, félórányi kiadós vágta után egy faluhoz érkezett, ami ekkorra már lángokban állt. Egyetlen túlélő sem maradt, csupán az égő hús szaga és a falu közepén megrakott, hatalmas halotti máglya árulkodott arról, hogy a hamvadó házakat valaha emberek lakták. Egy tucat állig felfegyverzett katona bukkant fel a lángoló kalyibák között – többségük alig állt a lábán, látszólag komoly, több napos küzdelmeken voltak túl –, mind a Hyerion Ház címerét viselték. A lovagot és a fiú címerét felismervén ellenszenvük csakhamar alábbhagyott. Mint az kiderült, a Bann küldte őket, hogy a környéket megtisztítsák a kórságtól, melynek neve Vörös Láz. Akik a fertőzést elkapták, mind megtébolyodtak, őrült ámokfutásba kezdtek, s lemészárolták, akit csak értek. Sokan a saját családjukat irtották így ki… A vész négy-öt napja üthette fel fejét, s noha a Káptalan felé küldtek már segélykérő üzenetet, a Bann egyelőre magára van utalva a probléma leküzdésében…

Itt ért véget a történet első fejezete, remélem, mihamarabb sor kerül a folytatásra. Addig is a Andraste óvjon mindenkit a ragálytól – és a hőségtől!

Azoknak akik nem járatosak a Dragon Age világában, had ajánljak egy egész korrekt websorozatot, mely Dragon Age: Redemption címen található meg. Jó szórakozást!

Kult V. – Limbo, avagy a Pók fészkében

Elérkeztünk a Kult Krónika első nagyobb Mérföldkövéhez, hiszen ezen beszámoló pontot tesz a fejezet végére. Ugyanakkor, a történet ezzel nem zárul le teljes egészében, hiszen a karakterek még csupán a felszínt kapargatják, s a Valóság oly’ távoli még… De ne rohanjunk ennyire előre.

Május 6.

Az előző felvonás végén, a Kutyák Szigetén Eden eszméletét vesztette, ismét – köszönhetően a különös medalionnak –, s nagyon úgy festett, hogy jó darabig nem is fog magához térni. Mindenesetre Charlie első útja az elalélt lánnyal Eden szüleihez vezetett, akik az örömittas zokogás közepette nem győztek hálálkodni Eden megmentőjének. Ahogy a Serafok sem maradtak hálátlanok; Harley ismét felkereste őt álmában, s újfent az antik romok közé kalauzolta el a zenészt, ahol ígéretéhez híven megszabadította Charliet a lidércnyomásoktól, s álmai őréül szegődött. Emellett, a köszönetnyilvánításon túl egy újabb találkozóra invitálta őt és a díszes bagázst: egyfelől a beígért válaszok miatt, másrészt pedig Eden váratlan kómába zuhanása aggasztotta…

 Akárhogyan is, Charlie számára már emlékezete óta nem köszöntött ilyen nyugodt álom, mint az éjszaka hátralévő részében. És még csak drog vagy pia sem kellett hozzá.

"Mennyei" látkép - Carel Willink festménye

Duff eközben (mivel lecsúszott apja társaságához továbbra sem volt kedve) Mirandanal keresett éjjeli menedéket – és lelki támaszt – ám egyvalakitől még a fiatal lány sem tudta megvédeni: önmagától. Duffot egyre inkább bűvkörébe vonta a kártyapakli – különösen a jósnőnél lezajlott szeánsz, a Szürke Öltönyös Férfivel való újbóli találkozás óta. Az alak akkor azt mondta neki, hogy minden hordozónak saját magának kell megfejtenie a pakli titkát, és Duff úgy érezte, erre még nagy szüksége lehet majd, hiszen Charlie angyali haverjaival zajló játék tétje egyre emelkedik. Duff így ismét kikereste a lapokat, amiken a fura, eltérő szemszínű, alakok rajzolódtak ki. Ahogy a kártyába révedt, a vele szemközt felállított tükörben egy óriási, idomtalan alak körvonalait vélte megpillantani, amint az fölébe tornyosul. Persze, amint megperdült, nem látott mást, csak az üres szobát.

E látomás hatására nem bírt egyhelyben megmaradni: céltalanul kóborolni kezdett a városban, hogy lenyugodhasson. A nap végén, kimerülten huppant be az egyik metrószerelvénybe, ahol egy pillanatra el is bóbiskolt. Arra eszmélt fel, hogy a metró fényei pislákolnak, s egy pillanatra teljesen kihunynak, majd a neoncsövek halovány derengésbe kezdenek. Ahogy Duff a félhomályban végignézett a szerelvény utasain, döbbenten tapasztalta, hogy mind merev tartásba dermedtek, s az arcukat szürke, foszladozó lepel takarja. Azonban mást is látott: egy tagbaszakadt, rongyokba burkolt alakot (az arcát teljesen elfedték a szakadt, tépett ruhadarabok és a fejébe húzott csuklya), aki korábban nem is volt jelen. A rongyos figura meredten bámulta őt, miközben ruhái redőiből csótányok és férgek bújtak elő, majd sötét, fémes karmaival a vagont karistolva megindult a férfi irányába. Szerencsére Duff ekkor már kellőképp paranoid volt, ahhoz, hogy a dobókései nélkül egy tapodtat, se mozduljon. Amint dulakodni kezdtek az egyik pengét a robusztus alak karjába mélyesztette, aki egy laza karlendítéssel riposztolt, de még ez a hanyag mozdulat is akkora erőt hordozott magában, hogy Duff jó pár méterrel arrébb landolt a padlón.

Mire ismét összeszedte magát, a metró hangos csikordulások közepette lefékezett, az ajtók kitárultak, a fények felvillantak; ismét minden normális volt. Csupán a rongyos alak tűnt el, s vele együtt a pengének is nyoma veszett.

Május 7.

Charlie összecsődítette a bandát egy össznépi légyottra, a Seraf által megadott címre. Mivel a dolog sürgős volt, a zenész és az akrobata fogadtak, hogy melyikük ér a távoli helyszínre hamarabb, Charlie motorral, Duff a Temze partjáról, tömegközlekedéssel. A fogadást Charlie doboz cigarettája bánta, Duff ugyanis már a parkbéli gyerekeket szórakoztatta zsonglőrmutatványaival, mire Charlie berobogott. A kérdéses helyszín egy evangélikus templom volt, ahol épp zenés-táncos istentisztelet zajlott, méghozzá Logan vezetésével – aki, mint az kiderült, a közösség lelkipásztora. Az angyal a trió számára egy meglehetősen szokatlan istentiszteletet celebrált, ugyanis az aznapi prédikációt hip-hop stílusban és öltözékben osztotta meg a közösséggel, annak nagy örömére. Harley is jelen volt, ezúttal sokkal emberibb formában, mint korábban bármikor

Harley...

...és Logan

A mise végeztével a két angyali teremtmény a hátsó kert egy apró könyvtárhelyiségbe invitálta a triót, ahol – tea és némi keksz mellett – elkezdték összerakni a kirakós darabkáit. 

A nyilvánvaló dolgokkal kezdték: Duncan, Cassandra (mindkét kivitelben) és a kotnyeles macska egy és ugyanaz a személy. Egy rebellis Liktor – ahogy a Serafok nevezték –, aki elárulta a mestereit, az Arkhónokat; akik amolyan hatalmasságok a kozmikus ranglétrán.

Mindenesetre Cassandra (jobb név híján a csapat továbbra is így emlegette) meg akarta kaparintani Edent – hogy mi okból az kérdéses –, aki tiszta, romlatlan lelkével még nagy dolgokra hivatott ezen a Földön; ám a lányt a Serafok gondosan elrejtették, hogy megóvhassák. Így Cassandra, a hajdanvolt Gabriel segedelmével, elrabolta Logant, hogy kifaggassa és rálelhessen Edenre. Ekkortájt ismerkedett meg Charlie Cassandraval, aki valami ok folytán különlegesnek találta a zenészt, s ez az érdeklődés, akár egy éteri csatorna, lehetőséget adott Logannek, hogy kapcsolatba léphessen Charlieval. Így furakodott be a világfi álmaiba, s kért segítséget tőle.

Viszont továbbra is kétséges volt, hogy a Parnasszus bölcsei miként kerültek a képbe, hogyan került Eden a fogságukba… Nos, valószínű, hogy ez az egybeesés csak a véletlen műve, és Eden első eltűnésének semmi köze a Liktor és a két Seraf közt húzódó ellentéthez. Egyszerűen rosszkor volt rossz helyen.

Viszont a Liktor egy lépéssel előttük járt: a Mindent-Látó-Szemmel ékített medaliont csellel a kis trióhoz juttatta, s ezen keresztül figyelhette minden lépésüket. Sőt – miután Duff volt olyan készséges és Eden orra elé tolta – a medálon keresztül elragadta Edent, jobban mondva Eden lelkének egy részét. Így a lány, ha csak részben is, de most is a Liktornál raboskodik, valahol az Álmok Birodalmában – a Londoni Nagycirkusz álombéli megfelelőjében. A két Seraf, noha nagy ismerői az álmoknak, ám egyikük sem mer Eden közelébe férkőzni – odaát túl feltűnőek, csak nehezen volnának képesek leplezni valódi természetük.

Ezért újabb szívességért folyamodnak: utolsó kérésük a triumvirátushoz, hogy lépjenek be az Álmok világába, s menekítsék ki Edent. Cserébe oltalmat és tudást kínáltak fel – s ez utóbbi leginkább Billy fantáziáját mozgatta meg, s rögvest újabb kérdést szegezett a két Serafot.

Kik is azok a Gyászdulók, az ezüstös alakok, akiktől rettegtek a Parnasszuson?

„A Fényben az alakok Árnyékot vetnek…” – jött a válasz – „… de a Sötét lelkek vajon milyen kontrasztot adnak?”

„Fényt…?!” – vágta rá Billy.

A Gyászdulók a bomlott elmék lelkiismeretének manifesztációi – amiktől a Parnasszus lakói sikeresen meg is szabadultak, hála az Eden véréből kinyert drognak. Eden megszabadításával a trió ezt a beteges, kábszeres idillt zúzta szét a parnasszusiak utópisztikus társadalmában.

Miután erre is fény derült, a kis csapat végül is rábólintott az alkura, s megbeszélték, hogy a holnapi nap folyamán átlépnek az Álomvilágba. Addig is, hogy a Liktor figyelmét valamelyest eltereljék, s könnyebb dolguk legyen, hozzáláttak, hogy előkészítsenek egy többfrontos támadást. Elképzelésük szerint ugyanis, ha a Liktor figyelmét ideát képesek valamivel jó alaposan lekötni, akkor odaát, az Álmok Birodalmában nem tudja a teljes figyelmét az eseményeknek szentelni, és így több esély lehet feltűnésmentesen cselekedni. Billy már izzította is a telefonvonalakat, s állatvédelem címszóval másnapra, egy zajos tüntetés keretében a Nagycirkusz elé rendelte a fél Greenpeace-t. A Serafok pedig, a medalionon – mint éteri kapcsolaton – keresztül igyekeznek majd minél több borsot törni a Liktor orra alá…

Aznap este Charlie álmaiban sem pihenhetett, ugyanis Harley még egy utolsó mankót próbált adni a másnapi utazáshoz. Egy ókori amfiteátrumot idéző színpadon mutatta meg neki, miként formálhatja az álomvilág matériáját, s így anyagokat, tárgyakat alakíthat át, formázhat újra. Így válhat egy rozsdás fémdarab halálos fegyverré a tapasztalt álmodó kezében.

Billy sem hajthatta teljes nyugalommal álomra a fejét: Lily már korábban is zaklatta őt – álmaiban bizarr, erotikától fűtött víziókba csalta. A korábban néma nőszemély ezúttal is igyekezett bűnre csábítani a szende Billy-t, aki azonban könnyűszerrel hárította a felkérést, mondván: a házasság előtt tilos! Erre, mintegy válaszul, a hatalmas, álombéli párnák beszippantották mindkettőjüket, s a vánkosok közül kikeveredve – immáron esküvői ruhában – egy templomi oltár elé toppantak. Ám Billy hajthatatlan volt – hiszen hűséget esküdött Rachelnek – így a rögtönzött menyegző végül elmaradt.

Ugyanakkor Lily egy álombéli sípot ajándékozott Billy-nek, amivel bármikor magához hívhatja, ha segítségre szorul, vagy ha meggondolná magát…

Hármójuk közül minden bizonnyal Duff éjszakája telt a legkellemesebben, ugyanis ismét Mirandanal töltötte az estét, ám ezúttal egymás karjaiban kötöttek ki – amire Duff már időtlen idők óta várt.

Május 8.

Elérkezett a nagy nap: a három férfi immáron készen állt, hogy neki vágjon egy újabb őrült utazásnak. Míg Logan egy különös – ám a korábbiakból már ismerős – szimbólumokkal tarkított krétakör körül járt fel, s alá, addig Harley három fehér álarcot adott át hőseinknek. E maszkok kötik őket az anyagi világhoz, segítségükkel térhetnek majd vissza a valóságba, ha Edent sikerült megszabadítani, vagy, ha a helyzet túl forróvá válna.

Amint Logan végzett a szertartással, az idéző körrel szemben felállított tükör szétrepedt, s a hasadó szilánkok mentén egy londoni utca látképe rajzolódott ki. Hőseink, átlépve az így nyílt átjárón, kisebb- nagyobb változásokon estek át: Charlie természetesen elegáns szépfiúként, kortalan sármőrként sétált tovább; Duff ujján egy jegygyűrű jelent meg (szimbolizálva az igazán senkihez sem tartozó férfi vágyódását valamiféle horgony, normális emberi kapcsolat után); míg Billy – aki a legdrasztikusabb transzformáción esett át – úgy festett, akár a Mechanikus Narancs keménykalapos bandatagjai.

Még mielőtt tovább indultak volna, Charlie megosztotta társaival az előző este tanultakat: az álommatéria formázásának tudományát.

London álombéli mása különös keveréke volt a modern nagyvárosnak, a viktoriánus kor ködös sikátorainak, s egy hatalmas rovarkolóniának. Rögtön az első utcasarkon egy ballonkabátos örömlány fogadta őket, aki, széttárva a ruháját, felfedte pucér bájait és légyottra invitálta az álomutazókat: szelvényezett testén tucatnyi ízelt láb ficánkolt. Ám a járókelők és a fel-felbukkanó rendőrök sem voltak különbek, sokuk viselt magán rovarszerű jellegzetességeket – rágók, osztott szemek, izgága antennák.

 

A Cirkuszhoz érve pedig igazi karneváli kavalkádba botlottak: a torz szörnyszülöttektől kezdve, a zsonglőrökön át, vetkőző show-kig bezáróan mindenféle produkció látható volt. Feltűnt Indra és Candra is – az indiai ikerpár ezúttal ismét egy helyen, ám két külön emberként volt jelen. Érdekes volt, hogy az álombéli cirkuszi alakok ismerősükként kezelték Duff-ot, így nem volt probléma a cirkusz területén mozogniuk. A művészbejárón keresztül hatoltak be a Cirkusz belsejébe; odabent Duff először Miranda szobájába látogatott el – titkon remélve, hogy itt találja majd a lányt, de csak pár közös fotó tanúskodott arról, hogy Miranda álmaiban itt járhatott. Duff így hagyott egy rózsát a lány asztalán, melyet az imént formált meg akaraterejével.

A kis kitérőt követően az emeletre siettek, Cassandra irodájához. A folyosókon világhíres festmények karikatúrái sorakoztak: a képek főszereplőit azonban macskaszerű alakok váltották fel. Az iroda ajtajának kulcslyukán bekandikálva végül szembetalálkoztak a Liktorral, egy hófehér, cifra ruhákba öltözött, humanoid macskával, aki épp az egyik kanapén hortyogott. Álmában füstpamacsokat lehelt ki, majd szívott be ismét, s két levegővétel között, a gomolygó párában elnagyolt alakok rajzolódtak ki: hol szárnyas angyalok, hol tüntető környezetvédők – a csapat ebből már sejtette, hogy az ideát alvó Liktor odaát igen bosszús és gondterhelt lehet mostanság. Tanakodtak egy sort, hogy megpróbálják-e elpusztítani, a helyzeti előnyüket kihasználva, vagy inkább óvatosan kerüljék el a konfliktust a lénnyel? Rövid megbeszélés után az utóbbi mellett döntöttek, mivel a Liktor hatalmáról még csak sejtelmük sem volt.

Így hát, a szunyókáló alak mellett elosonva, a szoba hátsó részén egy felvonóhoz érkeztek hőseink, amivel a (rém)álom egy újabb szintjére jutottak. Egy hosszú folyosó tárul eléjük, a végén egy rácsos ajtóval, ám, még mielőtt a Kalitkába beléphettek volna, társaságuk akadt. A mennyezetről egy pók-macska hibrid ereszkedett alá egy hosszú, ragacsos pókfonálon, akár egy ragadozó, aki zsákmányra les. A három férfi, kihasználva az álmok nyújtotta lehetőségeket, éles pengéket és hatalmas, fémes szilánkokat zúdított a lényre, ami végül, szabadesését egy méretes – szintén álomból létrehívott – karón fejezte be. Szerencséjük volt, mert a szörny kimúlt, mielőtt még egyáltalán elérhette volna őket.

A még rángatózó tetemet átlépve végre bejutottak Eden börtönébe, ami valóban egy madárkalitkára hasonlított leginkább, bár a rácsok mintázata pókhálóra emlékeztetett. Legnagyobb meglepetésükre azonban Eden nem kívánt távozni, sőt, kifejezetten jól érezte magát a Liktor társaságában. Kissé zavaros mondandójából leszűrhették, hogy Liktorra, mint valami apafigurára tekint, s hogy úgy érzi, végre megtalálta benne az igazi családját. A Liktor nem kényszeríti semmire, mellette az lehet majd, ami, és aki akar – míg a Seraf-ok valójában nem vigyáznak rá, kihasználják – zsinóron rángatják, hogy az általuk kijelölt ösvényen maradjon -, megfosztván őt a sorsa feletti döntés lehetőségétől. Hőseink ezen a fordulaton újfent eltanakodtak egy pillanatra, ám végül, válogatott trükkök és cselek révén, kimenekítették: sikerült rávenniük, hogy vegye fel a három maszk közül az egyiket. Így Eden – a maszkkal együtt – egy fehér villanás kíséretében tovatűnt.

 Ezek után nem maradt más, mint kiosonni az épületből, majd vissza ahhoz az utcához, ahol átlépték az álom és valóság határát. Ott aztán, felhasználva a maradék két maszkot: Duff és Charlie visszatértek a Serafok szobájába, Billy pedig – némi álombéli altatószerrel – újabb hasadékot ütött a két világ között, s így sikerült neki is kikecmeregnie az Álomvilágból…

Eden újra biztonságban volt a Serafoknál, Hőseink tehát sikerrel jártak, bár még számos megválaszolatlan kérdés maradt, amire talán majd a következő fejezetben kapunk válaszokat – emellett valószínű, hogy egy befolyásos ellenséggel is gazdagodtak, a Liktor képében...

Búcsúzóul következzen pár aranyköpés (Billyvel a főszerepben).

I. Rémálomból ébredve:

Billy: Zokogva bújok Rachel-hez, es sírok. Mert egy igazi férfi tud sírni.

Mesélő: Rendben. Ma éjjel Rachel lesz a nagy kifli.

II. Billy pszichológushoz fordult, rémálmokról, kényszerképzetekről, hallucinációkról panaszkodott neki.

Doki: „Na, és mondja csak, nincsen önnek valamilyen látásproblémája, látászavara?"

Billy: „Nincs” - mondja, majd leteszi a nulla dioptriás szemüvegét.

III. Mesélői baki, avagy a freudi elszólás:

Jacques, a komornyik, Billyhez fordulva, a jósnő várószobájában:

„Milyen teát parancsol? - végignéz Billy-n - Early Gay megfelel?”

IV. Techno-mágia:

Logan: „Ahhoz, hogy visszatérjetek, szükségetek lesz egy tárgyra, valamilyen saját holmira,

ami ideköt benneteket. Válasszatok valamit!”

Billy: „Mondjuk az I-phone kettesem?”

Logan: „Hm, valami klasszikusabbra gondoltam.”

Billy: „Akkor a régi I-phone-om?”

Végezetül pedig had ajánljak némi muzsikát, mely kiválóan elegyíti a cirkuszi hangulatot a könnyed borzongással: a Nox Arcana 2006-ban megjelent, Carnival of Lost Souls című albumáról van szó. 

"Behold the Circus Diabolique, and let the nightmare begin..."