Mage: The Awakening II. – Nulladik típusú találkozások

Eredeti szándékommal ellentétben mégiscsak a Mage beszámolót folytatnám – lévén, hogy a Changeling előreláthatóan szünetelni fog egy darabig. Jó darabig…

No, de ne siránkozzunk, inkább lássuk, mi történt hőseinkkel az Ébredést követő napokban.

                      

Jonathan, felriadva a különös vízióból, hazasietett, s azon nyomban utána is nézett a romok történetének. Ám a világhálót böngészve nem lett sokkalta okosabb, így a nap végén ismét álomra hajtotta a fejét.

Az éjszaka különös nesz zavarta fel: mintha szuszogást, zihálást és nyögést hallott volna a falakból – vagy inkább a túloldalukról? A nyugtalanító hangokhoz egyéb bizarr jelenség is társult: hatalmas fénytócsa izzott fel a tapétán. Jonathan közelebbről is szemügyre vette az alaktalan derengést; ahogy a tenyerét végigsimította rajta, olyan érzése támadt, mintha csak a hullámzó vízfelszínt érintené. Közben az amorf ragyogásban alakok kezdtek körvonalazódni. Jonathan egy másik hálószobát pillantott meg -  mintha egy ablakon kémlelne be -, ahol az ágyon egy emberi torzó hevert. A csupasz törzsből tucatnyi végtag sarjadt – bár feje nem volt – s megannyi nemi szerv; mind férfi, mind női genitáliák. Úgy tűnt, eme obszcén karikatúra önmagával közösül – s feltehetőleg a nyögések és sóhajok is tőle származnak. Féktelen orgia, egyetlen testben összesűrűsödve.

Ám idővel a hangok elhaltak, a fénytócsa lassan halványulni kezdett, s vele együtt tovatűnt a pajzán allegória is.

Az újabb látomás hatására Jonathan elhatározta: másnap ismét felkeresi a romkastélyt. Ott kezdődött ez az egész rémálom, talán ott is fog véget érni. Így hajnalban újfent nekivágott a London környéki vadonnak.
A romokhoz érve megkísérelt elaludni – remélve, hogy álmában ismét a Barlangban találja magát –, ám rövid szendergést követően egy egészen új látomás kezdte kísérteni.

Eleinte arra lett figyelmes, hogy a saját szívverésén túl a körötte kószáló állatok pulzusát is hallja. Végül már nem csupán hallotta, de látni is vélte a lüktető, vörös ereket, amik behálóznak minden élőlényt. Ezen felbuzdulva tovább sétált az omladozó várfalak között, újabb csodákra szomjazva.

A szürke romokat végigtapintva a múltéjszakaihoz hasonló érzés fogta el: mintha a falak felszíne hullámokat vetne. Sőt, a szeme sarkából olykor még a várkastély régi pompáját is megcsodálhatta – mintha még most is állnának az egeket ostromló tornyok –, de amint odakapta a tekintetét, csak a moha lepte kőrakásokat látta.

Jonathan megrettent – vagy épp erőt nyert? – a látottaktól, s futásnak eredt. Letérve minden ösvényről nekiiramodott az erdőnek, mígnem a külvárosi szántóföldekhez ért. A gabonatáblák és kukoricaföldek közepette egy mocorgó madárijesztőbe botlott, aki baráti mosollyal fogadta hősünket – de ez csak olaj volt a tűzre, így Jonathan inkább visszaindult londoni lakásához.

Az éjszakát újfent az Interneten való kutakodással töltötte. Ezúttal talált pár érdekes cikket a „Föld Árnyékának” nevezett szomszédos dimenzióról – ami olykor még őrzi az összedőlt épületek „árny-képét”.

A sok élménytől megcsömörlötten úgy határozott, segítséget kér. Bizonyára akad valaki, aki nála tapasztaltabb e téren. Így talált rá az egyik wicca közösség oldalára, s mint megtudta, egy belvárosi ezo-boltotban gyűlnek össze heti rendszerességgel.

Ám a találkozóig még hátra volt pár nap, amit nem szeretet volna tétlenül eltölteni. Továbbra is furdalta a kíváncsiság: vajon mi lehet olyan különleges abban a nagy rakás romban? Miután a napi robot véget ért - immáron sokadjára -, célba vette a város határát, s már-már rutinosan kereste fel a várfalakat.
Ekkor már nem csupán az állatokat, de a növényeket körbeölelő életenergiát is látta - sőt, már képes volt megkülönböztetni egymástól a különféle fajok egyedi "kisugárzását". Viszont most nem emiatt érkezett; Őt a romokat körüllengő titkok érdekelték, így ismét végigtapintotta a falakat, keresve azt a pontot, ahol a legközelebb kerül egymáshoz a fizikai- és az "árnyék-világ".
Végül az érzékeit sikerült olyannyira ráhangolnia a szomszédos valóságra, hogy a várkastély árnyképe teljes egészében kirajzolódott előtte. A tucatnyi torony - a fizika törvényeire fittyet hányva - lehetetlen szögekben dőlt meg; az épület belsejéből pedig fény szűrődött ki, méghozzá egy báli mulatság fényei. Odabent megannyi lidércszerű alak keringőzött; az öltözékük pedig a viktoriánus idők hangulatát idézte - a férfiak díszes mellényt és fodros gallért viseltek, a hölgyek pedig csipkében bővelkedő, abroncsos szoknyákat. Ellenben a díszes társaság ügyet sem vetett Jonathanra, anyagtalan páraként suhantak keresztül a férfi testén. Mígnem Jonathan megelégelte a dolgot és torka szakadtából elüvöltötte magát - ami hatásosnak bizonyult, ugyanis egyszeriben az összes szempár rá szegeződött.
A következő pillanatban a szellem-alakok gomolygó füstté bomlottak, majd egyetlen hatalmas örvényben sűrűsödött össze a vendégsereg. Végül a forgó füstoszlopból gigászi figura lépett elő: a majd' kilenc láb magas óriás fénylő páncélt és földre omló palástot viselt, a fejét pedig korona ékítette - bár az arca helyén üresség tátongott.

- Mond hát, ki vagy, s mi a mesterséged? - kérdezte mennydörgő hangon Jonathantól.

- Nos... Jonathan Smith vagyok, informatikus... - felelte.

- Átlátok a hazugságon, ne próbálj megtéveszteni, varázsló!

Jonathan megrökönyödött, hallva e szavakat, de kérdései neki is akadtak:

- És te ki volnál?

- A Kastély! - jelentette ki méltóságteljesen.

- Te vagy a... kastély?

- Én vagyok a Kastély, s a Kastély én vagyok, egyek vagyunk!

 Jonathan nem óhajtott filozófiai vitába bocsátkozni Ő-kastélyságával, inkább a távozás mezejére lépett, befejezve az aznapi barangolást és "árnyék-túrát"...

Hamarosan folytatása következik - s nem sokára Lena története is felkerül majd -, addig is kellemes napot mindenkinek!

7tenger I. – Vérvonalak, avagy "Jobb a békesség!"

Úgy fest, a WoD játékok beszámolói tovább váratnak magukra… Addig is evezzünk más vizekre: vitorlát bonts, irány a 7tenger!

Akár egy klasszikus dráma, e történet is két család – múltba nyúló – viszályával vette kezdetét. Vodacce és Eisen határvidékén, talpalatnyi földterületekért folyt a küzdelem a Moretti família és a Dracul dinasztia között. A hadakozó felek azonban megtorpantak, mikor az öreg Dracul Gróf ágynak esett: dárdaszilánk fúródott a vállába, s végül a sebláz végzett vele.

Miután a férje megtért a Teremtőhöz, a megözvegyül Grófnéra nehezedett a döntés súlya; folytatódjék a vérontás, vagy tegyék le a fegyvert, s borítsanak fátylat a múltra? Ez utóbbi mellett döntött, s a Moretti család is hajlott a békekötés felé. Újdonsült szövetségüket pedig házassággal kívánták szentesíteni: a legifjabb Moretti-fiú és a Grófné egyetlen lányának frigye által.

A menyegzőre természetesen Vodacceben került sor, egy vízi-katedrálisban – ahol is az ifjú pár az oltár előtt ringatózó gondolán esküdött egymásnak örök hűséget. A szertartást követően a násznép javarésze hazahajózott; a lakodalomi ünnepség pedig szűk családi körben folytatódott tovább…

Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy ejtsünk pár szót a karakterekről – akik, mint a család barátai vettek részt a lagzin.

Giovanni Cornaro képviselte a Cornaro famíliát, akik a Morettikkel vállvetve küzdöttek az eiseni határon – s most az újdonsült „békeszerződés” által még nagyobb hasznot remélnek. Lévén, hogy a családfőt bokros teendői túlontúl lefoglalták, így a fiát, Giovannit küldte maga helyett. A fiatalúr a hír hallatán nem repesett az örömtől; szívesebben múlatta volna az időt valamelyik bordélyban. Ám a név mégiscsak kötelez, így hű’ testőrével, Ludviggal egyetemben, érkezett meg a szertartásra.

Ludvig már évek – vagy talán évtizedek? – hosszú sora óta áll a Cornaro család szolgálatában. Hadiviselt katonaként, az élen küzdött a Dracul kastély ostrománál; manapság – ősz hajú veterán lévén – már csak testőrként óvja a Cornarok legifjabb nemzedékét.

A Morettik másik nagy üzletpartnere, a Villanova família, szintén tiszteletét tette a családi vacsorán. Illetve… biztos, hogy ők voltak azok?

Kanyarodjunk el egy pillanatra a fagyos északi földek irányába, Osszorország szíve felé. Itt látott napvilágot annakidején Igor, aki egy nemes bojár hölgy s a rangban messze alatta álló lovászfiú nászából fogant. Alig pár napos korában Télanyó kegyelmébe ajánlották: a fattyú gyermeket a hólepte osszor pusztaságba vitték, majd magára hagyták. Azonban Matyuska valóban kegyes volt a csecsemőhöz, s medvebőrbe bújtatta, hogy átvészelhesse a zimankót.

Igor sokáig nem is vedlette le a "szellem-bundát"; gyermekéviben medvebocsként tengődött a havas tájon. Mígnem egy osszor sámán rá nem bukkant a fehér foltos mackóra; befogadta, nevelte, okította és leginkább… itatta Őt. Mindenesetre neki köszönhette, hogy megtanult két lábon járni és emberi nyelven szólni.

Azonban Igor kénytelen volt tovább állni, ugyanis sámán-mostohája egy borgőzös vízióból kiolvasta, hogy nagy utazás vár az ifjúra, s az út végén meglelheti a Medve Sziklát. Ám, hogy e szikla pontosan hogy néz ki, vagy merre keresse, arról már nem adtak útmutatást a szellemek.

Szerencsére Igor hamar összeakadt egy másik "útkeresővel", La Volpe (azaz a Róka) személyében, akivel életre szóló barátságot – és vérszerződést – kötöttek. Volpe szintúgy törvénytelen gyermekként született: egy kasztíliai Don fattya. Többek között a családja "jóakaratától" tartva menekült a kontinens túlsó felére – amit már kevesebben tudnak róla, hogy nem csupán találomra indult útnak. A Los Vagos kérésének tett eleget, mikor maga mögött hagyta a kasztíliai határt - összekötve ezzel a kívánatost a felettébb hasznossal.

A két jó barát végül délnek vette az irányt, Vodacce felé. Igor annak reményében kelt útra, hogy meglelheti a Medve Sziklát; Volpe pedig követte a Csavargó által kijelölt ösvényt. Vodacce partjaihoz érve El Vago egyik küldönce adta át az "esküvői meghívókat" – azaz a Villanova család uniformisát, amit magukra öltve immáron hivatalos vendégekként vehettek részt a lakodalmon. Ha minden igaz, a nászajándékok között egy ritka ereklye is rejtőzik, ami nagy segítségére volna a Los Vagosnak, s egyúttal Kasztíliának is.

Így a Moretti, a Dracul és a Cornaro család mellett a Villanova família képviselői is betoppantak, s kezdetét vette a vacsora…

Az asztal egyik végében a Moretti családfő, Fabiano foglalt helyet, a jobbján a feleségével, Gloriaval - míg a balján egy kurtizán mosolygott kacérul. Mellettük Fabiano öccse, Sergio gyarapította a Morettik sorát – aki egyébiránt a Dracul kastély elleni ostromot vezette annakidején.

Velük szemben Isabell Grófné, valamint kisebbik gyermeke, Kraus ültek. Hozzájuk csatlakozott még Engel is, aki a Dracul dinasztia egyik oldalági sarja. Valamint Roman – az iszákos, vén osszor –, aki immáron generációk óta a család orvosa.

Középen pedig az ifjú pár: Marius és Agnes kaptak helyet, Vitorrio atya – az őket eskető pap – társaságában.

Nem sokkal a vacsora megkezdése után, a vodaccei hagyománynak eleget téve, a fiatal házasok visszavonultak a nászi lakosztályba, hogy hitelesítsék a frigyet. A két újdonsült anyós is velük tartott, akik titkos kémlelőnyílásokon át ügyelnek majd arra, hogy a fiatalok valóban elhálják a nászt.

Fabiano, mint házigazda és egyben büszke após, magasba emelve a poharát, rövid tósztot mondott – amihez mindenki hozzátette a maga jókívánságait. Roman szomját azonban nem oltotta a pohárnyi bor, így magához vett egy bontatlan palackot. Mire a násznép észbe kapott, az osszor már a padlón fetrengett, s nem sokkal később kilehelte a lelkét.

Persze mindenki azonnal gyilkosságról kezdett sugdolózni – s akibe egy csepp félsz is szorult, az remegő kézzel tette le a poharát.

Végül Fabiano az asztalra csapva kijelentette:

- Senki el nem hagyja az emeletet, míg e szörnyűséges eset végére nem jártunk!

Mage: the Awakening I. – Misztériumjáték

Egy kicsit megszakítva az eddigi Changeling vonalat nyergeljünk át a World of Darkness egy másik játékára, a Mage: the Awakening-re.

Bevallom, az új WoD szériából eleinte ez vonzott a legkevésbé – talán elsőre sótlannak tűnt, vagy csak az elődjében csalódtam túl nagyot, s ezért vonakodtam az utódjától is? Nem is tudom igazán. Mindenesetre váratlanul ért a felkérés, hogy kezdő (az Awakening-et nem, vagy csak kevéssé ismerő) játékosoknak meséljek. Persze nem utasítottam vissza, hiszen kifejezetten szeretek „újoncoknak” mesélni – megvan a maga varázsa.

Miközben a játékra készültem egyre többet és többet olvastam az Awakening világáról, rendszeréről és rá kellett döbbennem, hogy a korábbi aggályaim ellenére nagyon is szimpatikus az Awakening háttérvilága. No, de bevezetés gyanánt elég is volt ennyi, lássuk magát a kampányt.

Mivel valóban hirtelen ért a felkérés, így időszűkében szintén Londont választottam a játék helyszínének. (Akkoriban már nagyban fojt a Changeling kampány előkészülete, így ezt a várost már közelebbről is ismertem és hangulatban is passzolónak találtam.) Ugyanakkor a Mage esetében igyekszem más elemeket megragadni: gondolok itt elsősorban a titkos társaságokra, az elmúlt századok okkult eseményeire és a város közelében nyugvó kelta örökségekre.

Szintén két játékossal vágtunk neki a kampánynak, amit ezúttal nem is bántam, hiszen a játék elején mindketten alvóként indultak, s az Ébredés kijátszása sok időt igényelt. Az összemesélésre már nem is került sor, talán majd legközelebb – most viszont jöjjenek a karakterek:

Jonathan Smith valaha informatikusnak tanult, de végül hátat fordított az Egyetemnek és „árumozgató szakmenedzserként” helyezkedett el egy szupermarketben. Ha teheti, a London környéki zöldövezetben tölti az idejét: mint tájfutó rendszeresen feszegeti saját korlátait – edzi a testét és a szellemét.

Mikor egy igen hosszúra nyúlt műszakot követően végre hazaért, kissé meggyűlt a baja az elektronikával. Hogy a TV önálló életre kelve ki-be kapcsolt, még az áramingadozásnak tulajdonította. Azonban a képernyőből szivárgó folyadékra már nehezebb lett volna racionális magyarázattal szolgálni.

Bár e különös jelenségek aggasztották, inkább a fáradság számlájára írta a furcsa képzelgéseket, s hogy némiképp felfrissüljön, másnap nyakába vette a világot. A városszéli erdőket járva egy kastély romjaira bukkant, s úgy döntött, megpihen a borostyánnal benőtt, szürke kőrakások tövében. Több ízben arra ébredt, hogy a helyi növényzet zaklatja: a borostyánindák felkúsztak a lábára, s a zöldellő levelek kezdték elborítani. Ennek ellenére – talán kíváncsiságból, vagy épp vakmerőségből? – ismét elszenderült.

Mikor újfent magához tért, a táj már merőben más arculatot öltött. Az omladozó kőfalakat éles sziklák váltották fel, így a kastély romjai helyett egy hegyorom magasodott Jonathan fölé. Gondolta próbát tesz, s felkapaszkodik a bérc tetejére, ahol egy vaskos törzsű, odvas fa árválkodott a sziklacsúcs szélén. A fa – csaknem ember méretű – odvába bepillantva egy csigalépcsőt fedezett fel, ami mélyen a hegy gyomrába vezetett. Azonban úgy tűnt, a meredek lépcsőfokokat nem emberkéz alkotta, hanem a természet ereje vájta a sziklába.

A lépcsősor végül egy cseppkőbarlangba torkollott, ahol a falakat benövő moha és gombatelepek lágy fénnyel ragyogtak a sötétségben. A föld zsigerei közt botorkálva, Jonathan igyekezett a fel-felvillanó fényeket követni – útmutatásban reménykedve. Végül egy nagyobb sziklaüreghez ért, aminek mennyezetén roppant hasadék húzódott, így a beáramló világosság mellett megcsodálhatta a barlang falait borító rajzokat.

A megannyi tenyérnyom mellett, korommal és vérrel felfestett jelenetek egész sora tárult elé.

A barlangrajzok arról tanúskodtak, hogy az idelátogatók valamiféle beavatáson esnek át, s ezt követően kiemelkednek a hegy mélyéről. Ám, még mielőtt távoznának, hátrahagyják a kézjegyüket, egészen konkrétan a nevüket.

Köröskörül százával sorakoztak a legkülönfélébb nevek; némelyiküket hieroglifákkal, egzotikus, távol keleti írásjelekkel, vagy más, titokzatos nyelven rótták fel.

Jonathan a barlang közepén fellelt egy kisebb tűzrakó helyet is. Szerencséjére még akadt némi tűzifa a kövek között, így a rögtönzött tábortűz mellett átmelegedhettek kihűlt tagjai. Végül, a lángok közül felbukkanó emberalak biztatására, Ő maga is felfestette a nevét, némi korom segítségével.

Ahogy az utolsó betű is felkerült, a talaj megrepedezett, s a sziklák mélyéből előtörő vaskos gyökerek a magasba emelték a fiatal férfit. Jonathan ekkor ismét a kastély romjainak árnyékában találta magát…

Eközben, valahol London történelmi belvárosában, Lena Gomer – az ifjú antropológus jelölt – egy régészeti feltárásra igyekezett. Lena tehetős, nemesi család gyermeke, a történelem, a kultúra és az ősi babonák lelkes rajongója.

A jelenlegi ásatás egy félbe maradt építkezés helyszínén zajlott. Miután a telken roskadozó, egykori dologházat elbontották, az épület alapja több helyen beomlott, s ezzel számos földalatti helyiség került ismét napvilágra. Lena és évfolyamtársai, leereszkedve a porlepte járatokba, egy egész katakombarendszert fedeztek fel, ami évszázadokkal korábban egy Szabadkőműves páholy központja lehetett.

Lena a kíváncsiságtól megrészegülten haladt teremről teremre, míg végül a padló beszakadt a talpa alatt, s még egy szinttel lejjebb zuhant. Odalent, miután kicsit összeszedte magát, s meggyőződött róla, hogy nem tört el semmije, folytatta felfedezőútját. Egy szűkösebb barlangjáraton vágott keresztül, mígnem egy vízesés állta útját; vonakodva ugyan, de keresztüllépett rajta, s a vízfüggöny mögött egy barlangtó tárult elé. A víztükörből áradó, szikrázó ragyogás bevilágította a földmélyi csarnokot – az irizáló fényben tucatnyi járat, lépcsősor és folyosó rajzolódott ki előtte. A csarnok közepén egy talpalatnyi szárazulat emelkedett a tündöklő habok fölé, s a kopár sziklán egy madárfészek terpeszkedett. Lena eleinte maroknyi ásványoknak vélte a különös tojásokat, amiket a fészek körbeölelt. Többségük már törött volt, kivéve egyet, aminek belsejében aprócska szikra pulzált. Miután Lena magához vette, a tojásban megbújó lény csakhamar kikelt; sárgászöld fénygömbként jött a világra, majd pillanatok alatt felvette új alakját. Úgy festett, akár egy pöttöm sárkánygyík, s megannyi ízeltlábú keveréke: a nyúlánk fejből rovar-antennák sarjadtak, hártyás szárnyai pedig a szitakötőjéhez voltak hasonlóak.

Lena jó ideig játszadozott a különös szerzettel, aki szemmel láthatóan kötődött a lányhoz.

Ám egy idő után gyermeki kacaj ütötte meg a fülét, s a csobbanó víz is arról árulkodott, hogy nincs egyedül – noha senkit sem látott a barlangban. Mindenesetre az egyik lépcsősor fokain nedves lábnyomok tűnt fel, így Lena is csakhamar követte a láthatatlan alakot.

A lépcső tetején egy bizarr útvesztő fogadta, s e labirintus egymásba nyíló folyosói végül ugyanazon teremben futottak össze – ahol nagy kupacnyi gyermekjátékot halmoztak fel. A hintalovak, búgócsigák és plüssmackók között végül rálelt arra, aki idevezette Őt: egy szőke kisgyermekre. Azonban a kesehajú csöppség megrettent a lánytól, s beásta magát a játékkupac aljára. Lena egy üveggolyóval próbálta előcsalogatni, ám a gyermek csak a kezét nyújtotta érte. Mikor a pufók kis ujjak megérintették a golyóbist, repedés futott végig az üveg belsejében, egy nevet róva fel: Lena Gomer.

                                   

Ezzel egy időben a gyermeki kacsó váratlanul megnyúlt, s rohamosan öregedni kezdett, mígnem az üveggolyót ráncos és reszkető ujjak fonták körbe. A vénség átkának beteljesüléseként az aszott végtag porrá omlott, s amint a felszálló porfelleg szétoszlott Lena ismét a beomlott alagútban tért magához…

Jonathan és Lena Ébredésének története ezzel véget ért, de ez csupán az első lépés volt a Kiteljesedés felé vezető rögös úton.

Még nem tudom, hogy a következő bejegyzés mely témában íródik majd, de igyekszem minél hamarabb folytatni a beszámolókat.