Dragon Age I. - Vörös Láz

Korábban kissé ódzkodtam a Green Ronin nevéhez fűződő, papír alapú Dragon Age játéktól – noha a világa szimpatikus, a rendszere első ránézésre nem nyerte el a tetszésem. Ám a tegnapi játék során kellemesen csalódtam; csak dicsérni tudom: egyszerű, gyors, letisztult, könnyen tanulható. Nem utolsó sorban pedig hangulatos, a Stunt rendszer egészen egyedi ízt ad neki. Főleg a Roleplaying Stunt-ok, amit talán sokan ördögtől valónak gondolhatnak, ugyanakkor jól modellezi, hogy a szócsaták közepette is adódhatnak kritikus pillanatok.

Szereplők:

Galard Hyerion (Nocturna) – ember harcos, fereldeni nemes, a rapír és a szavak mestere. A tizennyolcadik életévét csak nemrég betöltött Galard igazi burokban született, elkényeztetett, kékvérű ifjú – egy Bann legkisebbik gyermeke –, kit apja az ostagari tiszti iskolába adott, hogy kitanulja mindazt, amire egy valamire való nemesnek szüksége van. Galard azonban eltunyult az évek alatt, s noha büszke és tehetséges bajvívó (a pást bajnoka), emellett kiváló lovas, a tiszti tudományok iránt már koránt sem oly fogékony. Meglehetős felsőbbrendűségi tudattal és határozott világképpel rendelkezik, melyben, mint nemes, természetesen igen kiváltságos jogok birtokosa, pusztán származása okán. Soha nem szagolt még igazi harcot, ám saját magába vetett hite megingathatatlannak látszik. A történet elején azonban sajnálatos módon ki sem látszik a kártyaadósságokból, és ezt reputációja is megsínylette kissé.

Echel, avagy "Nótás" (Syrocco) – városi elf zsivány. Valaha kiváltságosnak mondhatta magát, hiszen a családja egy ostagari nemes udvarában szolgált, s noha cselédek voltak csupán, a gazdájuk státusza révén, rangban magasan a többi elf família fölött álltak. Echelnek azonban nem fűlött a foga a munkához és a szolgasorhoz, megvetette gazdáját – akárcsak a többi kékvérűt. Sőt, szemtelen módon, még lopott is az uraitól – hol némi étel tűnt el az asztalról, míg máskor az ezüst étkészletnek veszett nyoma. A szülei eleinte magukra vállalták a lopásokat, hogy védjék a csíntalan gyerkőcöt, de idővel ők is megelégelték a pimaszságát; kitagadták, majd elkergették az udvartól.

Utcakölyökként már a túlélésért volt kénytelen lopni, rabolni, s amatőr zsebmetszőként bizony sokszor rajta is kapták. Számos botütés árán lett belőle dörzsölt gazfickó, s időközben – tolvaj körökben – a Nótás becenévre tett szert, ugyanis unalmas perceit gyakorta zeneszóval igyekszik elütni.

A történet Sárkányok Korában, 9:30-ban vette kezdetét – nagyjából a Dragon Age: Origins eseményeivel egy időben –, Ostagar városában.

Galard gondtalan, aranyifjonc életére leginkább csak a szinte állandósult pénzzavarai vetnek árnyékot. Talán éppen ezt, a nyakló nélküli herdálást elégelte meg az apja és hívatta haza a fiát; Ser Rózsatövis Alexandert, egyik legfeddhetetlenebb lovagját küldette érte, hogy hazakísértesse tékozló fiát. A derék lovag Galard minden próbálkozására, hogy ebbéli szándékától eltérítse, hajthatatlan volt – ráadásul további aggodalomra adott okot, hogy Galard előtt apja pontos szándékai is ismeretlenek voltak. Mivel Galard legalább az éves tiszti vívóbajnokság végeztéig szeretett volna Ostagarban maradni (hiszen nem kevés ezüstben fogadott, természetesen a saját győzelmére), így hamari tervet eszelt ki, amivel némi időt nyerhet. Hogy a lovag eszén túljárhasson cselhez folyamodott: felbérelt egy helyi zsiványt, bizonyos Sántát, hogy pár cimborájával egyetemben szervezzék meg az elrablását, míg a lovaggal úton vannak.

Persze az eredeti terv szerint, mindez csupán színjáték lett volna, s Galardot szabadon engedik, amint visszaérnek Ostagarba, miközben a lovag minden bizonnyal dolgavégezetlenül tér majd haza atyjához. Ám a rajtaütés kissé balul sült el: Ser Alexander két útonállóval is végzett és többeken komoly sebet ejtett. Sánta nem repesett az örömtől, kárpótlást akart a veszteségek miatt; így, a busás váltságdíj reményében, úgy döntött, fogva tartja Galardot.

A megdöbbent fiatal nemes majd egy hétig élvezhette a zsiványok vendégszeretetét, miközben a gaztevők türelme egyre fogyott – így, a "királyi lakosztályának" búcsút intve, hamarost egy jóval szerényebb, koszlott tömlöcben találta magát. A fenyegetőzés és hisztéria mit sem segített helyzetén, még jól agyba-főbe is verték a megkötözött katonát. Sőt, ez nem volt elég, és Galard igazi rémületére azt fontolgatták, levágják az egyik ujját, s elküldik a Bann-nak, hátha az jobban ösztökéli majd, hogy kiváltsa a fia szabadságát…

Eközben a város másik végében, a Zárvány egyik viskójában, Echel, a Nótás – a Szürkék rablóbandájának tagja – kétségek közt őrlődött. Nemrég egy tehetős kalmár érkezett a városba, Echel pedig nem volt rest kifosztani a fogadót, ahol az uraság megszállt. Finom kelméket, drágaköveket, egy rendkívüli, fehérarany nyakéket és egy telerótt papirost (amit, írástudatlan lévén, nem tudott elolvasni) zsákmányolt a kereskedőtől. Azonban az értékes szerzeményeknek nem örülhetett sokáig; hegyes fülébe hamar eljutott a hír, hogy az Éjben Suttogók – a Szürkék nagy riválisai – egy tolvajra vadásznak, aki meglopta egy igen befolyásos vezetőjüket. Persze, Echel azonnal magára ismert és sejtései szerint nem csupán az Éjben Suttogók, de a Szürkék is elő akarják majd keríteni a tettest. Hiszen nem szeretnék megbolygatni a tolvaj klánok közötti kényes egyensúlyt egy ilyen baklövés miatt, ráadásul bizonyos, hogy nem állnának ki egy ilyen senki mellett.

Echelnek így nem maradt más választása, minthogy elhagyja Ostagart, méghozzá titokban. A zsákmány egy részét pénzzé tette – az értékesebb darabokat gondosan elrejtette –, majd ebből lefizetett egy őrt, hogy másnap eressze ki a városkapun, az éj leple alatt. A terv jó lehetett volna, ám a Szürkék megelőzték őt, rátaláltak és elhurcolták…

Az elf Galard cellájában tért magához, s bár eleinte nem szívlelte a pimasz és fennhéjázó kékvérű társaságát, hamar rájött: könnyebben kievickélhet a galibából, ha segít elszökni a ficsúrnak. Döntésében az is segített, hogy Galard jutalmat helyezett kilátásba, és kegyesen eltekintett attól is, hogy a törvény kezére játssza a tolvajt. Így az elf eloldotta Galard kötelékeit, majd a cella padlódeszkáiból kifeszegetett szegekkel egy szempillantás alatt feltörte az ócska zárat. Miután maguk mögött hagyták a zárkát, még le kellett számolniuk a két őrrel is. Echel a kicsomózott kötelékkel akarta megfojtani az egyik strázsát, ám az túl erősnek bizonyult, ráadásul fellármázta hortyogó társát is. Szerencsére Galard, gyakorlott bajvívóként, hamar térdre kényszerítette a zsiványokat – bár az elegáns rapírja helyett most csak egy ólmosbotot forgathatott. Az ájult zsiványoknál használható fegyverre nem leltek, így tovább óvakodtak, Galard ugyanis – az elf nem kis bosszúságára – kötötte az ebet a karóhoz, hogy a vagyont érő nemesi fegyverzete nélkül nem távozik innen.

Immáron tehát szabad volt az út… legalább is ezt gondolták, amíg az udvarra kisettenkedve bele nem futottak két újabb haramiába, akik már bőrpáncélban, súlyos fegyverekkel az oldalukon és felkészülten állták útjukat. Ám, látva Galard félelmes kiállását és dörgedelmes szavait, megtorpantak (ó igen, azok a Roleplaying Stunt-ok!), habozni pedig igazán akkor kezdtek el, mikor az ifjú – mindent egy lapra téve fel – megvetően lábaik elé vetette zsiványok vérétől vöröslő fegyverét. A két védtelen szökevény ekkor elég hosszúnak tűnő másodperceket élt meg, a banditák vívódását figyelve. Ezzel azonban épp elegendő időt nyertek maguknak, ugyanis Ser Alexander a palánkkerítést pozdorjává zúzva ekkor lépett közbe. A két demoralizált őrnek több sem kellett, egyikük a falon át menekült, míg másikuk szimplán a gatyájába piszkított. Ez utóbbit Galard hamar ártalmatlanná tette, ugyanis semmiképp nem akarta, hogy a kis „tervről” eljárhasson a szája a lovag felé.

Kiderült tehát, hogy az óriás termetű lovag nem feledkezett meg az úrfiról, csupán időbe telt neki, míg kiderítette, hol tartják foglyul. Galard rapírját és hímzett bőrvértjét meglelték, egyéb ingóságainak és fegyvereinek azonban búcsút kellett intenie. Sietniük kellett, mert Nótás tudta jól, hogy hamar a Szürkék tudomására jut majd a szökésük és egy seregnyi zsivánnyal szemben nem vehetik fel a harcot – így menekülőre fogták.

Echel, még mielőtt távoztak volna a városból, magához vette az elrejtett zsákmányt, majd – mondhatni – szolgának szegődött és Galarddal tartott a Bann birtokára. Egyelőre mindegy volt neki, csak minél távolabb a várostól. Ráadásul azt is tudta, hogy a nemessel és a lovaggal az oldalán gond nélkül kijuthat majd a városkapun, akár éjjel is. Noha cseppet sem volt ínyére ez az alárendelt szerep, sem Galard csípős megjegyzései, fennhéjázása, de oltalmat remélt a nemes mellett; ráadásul a ficsúr jutalmat ígért neki, amiért segített a szökésben, a pénzről pedig semmiképp nem mondott volna le. Így hát, a lovaik mellett kajtatva velük tartott a Hyerion birtok felé.

Már napok óta úton voltak, s a városi zsiványok haragjától sem kellett már tartaniuk, mire elérték az első falut, már nem messze a birtoktól: apró kis település volt, talán alig százan lakhatták. A Bann fiát persze szívélyesen fogadták; a falu vezetője, név szerint Castor látta vendégül az uraságot és Ser Alexandert. Még az eladósorban lévő leányát is az urak elé penderítette, azonban hiába csillant fel Galard szeme, a faluszépe kifejezés ezúttal egy kissé túlzó volt.

Itt azután elbeszélgettek a vidéki életről, arról, hogy egy áradás elvitte a birtokra közvetlenül vezető hidat, s még javításra vár; mire válaszul Galard buzgón hajtogatta, hogy "a pórság sem a régi már, restekké válnak, s csak henyélnek és sokasodnak a föld zsírján" (ez a kifejezés azután Galard vesszőparipájává lett, amikor csak lehetett, beleszőtte méltatlankodásába). Az öreg persze nem volt teljesen bolond, s buzgón helyeselt. 

Echelnek már csak a lovak mellett jutott hely, ugyanakkor, a vén Castor – lévén, hogy még sosem találkozott húsvér elffel – szinte a csodájára járt. Elképedve látta, hogy Echel milyen jóízűen fogyasztja a vacsorát:

"Á, azt hittem, ti, elfek csak a tündérek könnyeit nyaljátok fel hajnalban" – csodálkozott az Öreg.

"Nos… nem! Valójában a kedvenc étkem a nyúlpörkölt."

"Ó! Hát akkor azért vagy ilyen vékonydongájú, no és hová lettek a szárnyaid? Ezért nem nőttek ki azok sem? Hiszen, az elfek hátán szárnyak sarjadnak, nemde?"

"Tudod – tréfálkozott Echel –, csak az elf nők viselnek szárnyakat, bizony ám. De mondd csak, Öreg, vannak-e boszorkányok a vadonban?"

"Már, hogy ne volnának, itt is van egy épp, a konyhában… ugye, Anyus?!"

Amíg Galard és Alexander fürdőt vettek, Echel – hogy némi fegyvert és ruházatot tudjon vásárolni a helyi vadásztól – megpróbálta darabjaira szedni a nyakéket, amit a városi kalmártól csent el. Ám minden próbálkozása hiába való volt; a nyakék sértetlen maradt, karcolás sem esett rajta. Ráadásul, valami különös, idegen írást is felfedezett rajta – biztosra vette, hogy nem a Király Nyelvén íródott.

Másnap tovább állt a kis kompánia, de sajnos a Drakon folyó útjukat állta; ahogy az öreg Castor megmondta, a folyam pár napja megáradt, a híd pedig odalett, így a romjain munkálkodó parasztok a legközelebbi gázló felé irányították az utazókat. Galard még megrótta kissé a "föld zsírján henyélő" jobbágyokat, majd tovább indultak. A gázlót gond nélkül meglelték, s folyó közepén, egy kis szigeten töltötték az éjjelt – az éjszakai őrködés nagyobbik fele Echelre hárult, ugyanis Galard persze nem igen akarta kivenni a részét a virrasztásból, ellenben a hadi táborozásra vonatkozó (könyvekből tanult) ismereteit kérés nélkül megosztotta a többiekkel.

Másnap déltájt lehetett, mikor egy erdei ösvényen haladva végre elérték a Bann birtokainak határát – ám nem sokkal erre fertelmes jelenettel kellett szembesülniük. A fák között poroszkálva fejszecsattogásra lettek figyelmesek, ám a szerszám ezúttal nem a fakérget hasogatta… A felismerhetetlenségig roncsolt tetemek fölött egy torz alak tornyosult, monoton mozdulattal, újra és újra lesújtva a maradványokra. A bőrét éjsötét erek hálózták be, szemei körül vörös pír honolt, és dögletes bűz lengte körbe. Azonnal rárontott a jövevényekre.

„Maradjatok távol tőle! Leprás!” – kiáltotta Galard, ám ekkor még nem tudta, hogy messzebb nem is járhatna az igazságtól. A rémisztő alak pontosan őt vette célba, s nem sokon múlt, hogy az úrfiba mélyessze a fejszét. A csapat csépelni kezdte a kreatúrát, aki azonban fel sem vette az ütlegeiket – a rövid harcnak az vetett véget, hogy Ser Alexander egy remekbe szabott suhintással lecsapta a rémség fejét. A gyomorforgató látvány mind hármójukat sokkolta, a nemes ifjú menten öklendezni kezdett. Galard életére még soha senki nem tört korábban, és a halálhoz sem állt még ily közel – ez mélyen aláásta korábban töretlen önbizalmát.

Végül arra jutottak, hogy a favágó megszállott lehetett, vagy talán valamiféle fertőzésben szenvedett, az torzította el a testét és kergette az őrületbe. Márpedig a fertőzéseket meg kell fékezni, ennek a leggyorsabb módja pedig a tűz! Így a három férfi hozzáfogott, hogy máglyát rakjon; Echel az erdőbe sietett, hogy fát gyűjtsön, míg két társa nekiállt, hogy sekély gödröt ásson tetemnek. A rengetegben Echel rábukkant a favágó hajdani kunyhójára; óvakodva nyitott be, ám a házat elborító vérfürdő látványából egyetlen pillantás is elég volt neki, azonnal sarkon fordult. Miután a fertőzött hullát tűzre vetették, a tisztást és a ház ajtaját pedig a ragály szimbólumával jelölték meg, visszafordultak és ismét a folyónak vették az irányt. Galard ugyanis azzal hitegette magát, hogy rossz irányba fordultak, hiszen az apja birtokát nem sújthatja efféle borzalom. Hamar rájuk esteledett, így közvetlenül az út mellett vertek tábort, de az éjszaka sem hozott megnyugvást a triónak: a rémképek tovább kísértették őket álmukban – sőt, még ébren is. Galardot ezúttal nem kellett győzködni arról, hogy méltóztassék kivenni a részét az őrködésből.

Nyugtuk azonban nem lehetett: az éjszakai szél sikolyok hangját hozta magával a távolból; Alexander pedig lovagi kötelességének tekintette, hogy segítsen a bajbajutottakon, akárkik is legyenek azok. Végül mindhárman nyeregbe pattantak – ezúttal Echel is Galard lován kötött ki, bár korábban hevesen tiltakozott az ellen, hogy lóra szálljon.

A kis csapat, követve a jajveszékeléseket, félórányi kiadós vágta után egy faluhoz érkezett, ami ekkorra már lángokban állt. Egyetlen túlélő sem maradt, csupán az égő hús szaga és a falu közepén megrakott, hatalmas halotti máglya árulkodott arról, hogy a hamvadó házakat valaha emberek lakták. Egy tucat állig felfegyverzett katona bukkant fel a lángoló kalyibák között – többségük alig állt a lábán, látszólag komoly, több napos küzdelmeken voltak túl –, mind a Hyerion Ház címerét viselték. A lovagot és a fiú címerét felismervén ellenszenvük csakhamar alábbhagyott. Mint az kiderült, a Bann küldte őket, hogy a környéket megtisztítsák a kórságtól, melynek neve Vörös Láz. Akik a fertőzést elkapták, mind megtébolyodtak, őrült ámokfutásba kezdtek, s lemészárolták, akit csak értek. Sokan a saját családjukat irtották így ki… A vész négy-öt napja üthette fel fejét, s noha a Káptalan felé küldtek már segélykérő üzenetet, a Bann egyelőre magára van utalva a probléma leküzdésében…

Itt ért véget a történet első fejezete, remélem, mihamarabb sor kerül a folytatásra. Addig is a Andraste óvjon mindenkit a ragálytól – és a hőségtől!

Azoknak akik nem járatosak a Dragon Age világában, had ajánljak egy egész korrekt websorozatot, mely Dragon Age: Redemption címen található meg. Jó szórakozást!