Mage: the Awakening I. – Misztériumjáték

Egy kicsit megszakítva az eddigi Changeling vonalat nyergeljünk át a World of Darkness egy másik játékára, a Mage: the Awakening-re.

Bevallom, az új WoD szériából eleinte ez vonzott a legkevésbé – talán elsőre sótlannak tűnt, vagy csak az elődjében csalódtam túl nagyot, s ezért vonakodtam az utódjától is? Nem is tudom igazán. Mindenesetre váratlanul ért a felkérés, hogy kezdő (az Awakening-et nem, vagy csak kevéssé ismerő) játékosoknak meséljek. Persze nem utasítottam vissza, hiszen kifejezetten szeretek „újoncoknak” mesélni – megvan a maga varázsa.

Miközben a játékra készültem egyre többet és többet olvastam az Awakening világáról, rendszeréről és rá kellett döbbennem, hogy a korábbi aggályaim ellenére nagyon is szimpatikus az Awakening háttérvilága. No, de bevezetés gyanánt elég is volt ennyi, lássuk magát a kampányt.

Mivel valóban hirtelen ért a felkérés, így időszűkében szintén Londont választottam a játék helyszínének. (Akkoriban már nagyban fojt a Changeling kampány előkészülete, így ezt a várost már közelebbről is ismertem és hangulatban is passzolónak találtam.) Ugyanakkor a Mage esetében igyekszem más elemeket megragadni: gondolok itt elsősorban a titkos társaságokra, az elmúlt századok okkult eseményeire és a város közelében nyugvó kelta örökségekre.

Szintén két játékossal vágtunk neki a kampánynak, amit ezúttal nem is bántam, hiszen a játék elején mindketten alvóként indultak, s az Ébredés kijátszása sok időt igényelt. Az összemesélésre már nem is került sor, talán majd legközelebb – most viszont jöjjenek a karakterek:

Jonathan Smith valaha informatikusnak tanult, de végül hátat fordított az Egyetemnek és „árumozgató szakmenedzserként” helyezkedett el egy szupermarketben. Ha teheti, a London környéki zöldövezetben tölti az idejét: mint tájfutó rendszeresen feszegeti saját korlátait – edzi a testét és a szellemét.

Mikor egy igen hosszúra nyúlt műszakot követően végre hazaért, kissé meggyűlt a baja az elektronikával. Hogy a TV önálló életre kelve ki-be kapcsolt, még az áramingadozásnak tulajdonította. Azonban a képernyőből szivárgó folyadékra már nehezebb lett volna racionális magyarázattal szolgálni.

Bár e különös jelenségek aggasztották, inkább a fáradság számlájára írta a furcsa képzelgéseket, s hogy némiképp felfrissüljön, másnap nyakába vette a világot. A városszéli erdőket járva egy kastély romjaira bukkant, s úgy döntött, megpihen a borostyánnal benőtt, szürke kőrakások tövében. Több ízben arra ébredt, hogy a helyi növényzet zaklatja: a borostyánindák felkúsztak a lábára, s a zöldellő levelek kezdték elborítani. Ennek ellenére – talán kíváncsiságból, vagy épp vakmerőségből? – ismét elszenderült.

Mikor újfent magához tért, a táj már merőben más arculatot öltött. Az omladozó kőfalakat éles sziklák váltották fel, így a kastély romjai helyett egy hegyorom magasodott Jonathan fölé. Gondolta próbát tesz, s felkapaszkodik a bérc tetejére, ahol egy vaskos törzsű, odvas fa árválkodott a sziklacsúcs szélén. A fa – csaknem ember méretű – odvába bepillantva egy csigalépcsőt fedezett fel, ami mélyen a hegy gyomrába vezetett. Azonban úgy tűnt, a meredek lépcsőfokokat nem emberkéz alkotta, hanem a természet ereje vájta a sziklába.

A lépcsősor végül egy cseppkőbarlangba torkollott, ahol a falakat benövő moha és gombatelepek lágy fénnyel ragyogtak a sötétségben. A föld zsigerei közt botorkálva, Jonathan igyekezett a fel-felvillanó fényeket követni – útmutatásban reménykedve. Végül egy nagyobb sziklaüreghez ért, aminek mennyezetén roppant hasadék húzódott, így a beáramló világosság mellett megcsodálhatta a barlang falait borító rajzokat.

A megannyi tenyérnyom mellett, korommal és vérrel felfestett jelenetek egész sora tárult elé.

A barlangrajzok arról tanúskodtak, hogy az idelátogatók valamiféle beavatáson esnek át, s ezt követően kiemelkednek a hegy mélyéről. Ám, még mielőtt távoznának, hátrahagyják a kézjegyüket, egészen konkrétan a nevüket.

Köröskörül százával sorakoztak a legkülönfélébb nevek; némelyiküket hieroglifákkal, egzotikus, távol keleti írásjelekkel, vagy más, titokzatos nyelven rótták fel.

Jonathan a barlang közepén fellelt egy kisebb tűzrakó helyet is. Szerencséjére még akadt némi tűzifa a kövek között, így a rögtönzött tábortűz mellett átmelegedhettek kihűlt tagjai. Végül, a lángok közül felbukkanó emberalak biztatására, Ő maga is felfestette a nevét, némi korom segítségével.

Ahogy az utolsó betű is felkerült, a talaj megrepedezett, s a sziklák mélyéből előtörő vaskos gyökerek a magasba emelték a fiatal férfit. Jonathan ekkor ismét a kastély romjainak árnyékában találta magát…

Eközben, valahol London történelmi belvárosában, Lena Gomer – az ifjú antropológus jelölt – egy régészeti feltárásra igyekezett. Lena tehetős, nemesi család gyermeke, a történelem, a kultúra és az ősi babonák lelkes rajongója.

A jelenlegi ásatás egy félbe maradt építkezés helyszínén zajlott. Miután a telken roskadozó, egykori dologházat elbontották, az épület alapja több helyen beomlott, s ezzel számos földalatti helyiség került ismét napvilágra. Lena és évfolyamtársai, leereszkedve a porlepte járatokba, egy egész katakombarendszert fedeztek fel, ami évszázadokkal korábban egy Szabadkőműves páholy központja lehetett.

Lena a kíváncsiságtól megrészegülten haladt teremről teremre, míg végül a padló beszakadt a talpa alatt, s még egy szinttel lejjebb zuhant. Odalent, miután kicsit összeszedte magát, s meggyőződött róla, hogy nem tört el semmije, folytatta felfedezőútját. Egy szűkösebb barlangjáraton vágott keresztül, mígnem egy vízesés állta útját; vonakodva ugyan, de keresztüllépett rajta, s a vízfüggöny mögött egy barlangtó tárult elé. A víztükörből áradó, szikrázó ragyogás bevilágította a földmélyi csarnokot – az irizáló fényben tucatnyi járat, lépcsősor és folyosó rajzolódott ki előtte. A csarnok közepén egy talpalatnyi szárazulat emelkedett a tündöklő habok fölé, s a kopár sziklán egy madárfészek terpeszkedett. Lena eleinte maroknyi ásványoknak vélte a különös tojásokat, amiket a fészek körbeölelt. Többségük már törött volt, kivéve egyet, aminek belsejében aprócska szikra pulzált. Miután Lena magához vette, a tojásban megbújó lény csakhamar kikelt; sárgászöld fénygömbként jött a világra, majd pillanatok alatt felvette új alakját. Úgy festett, akár egy pöttöm sárkánygyík, s megannyi ízeltlábú keveréke: a nyúlánk fejből rovar-antennák sarjadtak, hártyás szárnyai pedig a szitakötőjéhez voltak hasonlóak.

Lena jó ideig játszadozott a különös szerzettel, aki szemmel láthatóan kötődött a lányhoz.

Ám egy idő után gyermeki kacaj ütötte meg a fülét, s a csobbanó víz is arról árulkodott, hogy nincs egyedül – noha senkit sem látott a barlangban. Mindenesetre az egyik lépcsősor fokain nedves lábnyomok tűnt fel, így Lena is csakhamar követte a láthatatlan alakot.

A lépcső tetején egy bizarr útvesztő fogadta, s e labirintus egymásba nyíló folyosói végül ugyanazon teremben futottak össze – ahol nagy kupacnyi gyermekjátékot halmoztak fel. A hintalovak, búgócsigák és plüssmackók között végül rálelt arra, aki idevezette Őt: egy szőke kisgyermekre. Azonban a kesehajú csöppség megrettent a lánytól, s beásta magát a játékkupac aljára. Lena egy üveggolyóval próbálta előcsalogatni, ám a gyermek csak a kezét nyújtotta érte. Mikor a pufók kis ujjak megérintették a golyóbist, repedés futott végig az üveg belsejében, egy nevet róva fel: Lena Gomer.

                                   

Ezzel egy időben a gyermeki kacsó váratlanul megnyúlt, s rohamosan öregedni kezdett, mígnem az üveggolyót ráncos és reszkető ujjak fonták körbe. A vénség átkának beteljesüléseként az aszott végtag porrá omlott, s amint a felszálló porfelleg szétoszlott Lena ismét a beomlott alagútban tért magához…

Jonathan és Lena Ébredésének története ezzel véget ért, de ez csupán az első lépés volt a Kiteljesedés felé vezető rögös úton.

Még nem tudom, hogy a következő bejegyzés mely témában íródik majd, de igyekszem minél hamarabb folytatni a beszámolókat.