Mage: The Awakening II. – Nulladik típusú találkozások

Eredeti szándékommal ellentétben mégiscsak a Mage beszámolót folytatnám – lévén, hogy a Changeling előreláthatóan szünetelni fog egy darabig. Jó darabig…

No, de ne siránkozzunk, inkább lássuk, mi történt hőseinkkel az Ébredést követő napokban.

                      

Jonathan, felriadva a különös vízióból, hazasietett, s azon nyomban utána is nézett a romok történetének. Ám a világhálót böngészve nem lett sokkalta okosabb, így a nap végén ismét álomra hajtotta a fejét.

Az éjszaka különös nesz zavarta fel: mintha szuszogást, zihálást és nyögést hallott volna a falakból – vagy inkább a túloldalukról? A nyugtalanító hangokhoz egyéb bizarr jelenség is társult: hatalmas fénytócsa izzott fel a tapétán. Jonathan közelebbről is szemügyre vette az alaktalan derengést; ahogy a tenyerét végigsimította rajta, olyan érzése támadt, mintha csak a hullámzó vízfelszínt érintené. Közben az amorf ragyogásban alakok kezdtek körvonalazódni. Jonathan egy másik hálószobát pillantott meg -  mintha egy ablakon kémlelne be -, ahol az ágyon egy emberi torzó hevert. A csupasz törzsből tucatnyi végtag sarjadt – bár feje nem volt – s megannyi nemi szerv; mind férfi, mind női genitáliák. Úgy tűnt, eme obszcén karikatúra önmagával közösül – s feltehetőleg a nyögések és sóhajok is tőle származnak. Féktelen orgia, egyetlen testben összesűrűsödve.

Ám idővel a hangok elhaltak, a fénytócsa lassan halványulni kezdett, s vele együtt tovatűnt a pajzán allegória is.

Az újabb látomás hatására Jonathan elhatározta: másnap ismét felkeresi a romkastélyt. Ott kezdődött ez az egész rémálom, talán ott is fog véget érni. Így hajnalban újfent nekivágott a London környéki vadonnak.
A romokhoz érve megkísérelt elaludni – remélve, hogy álmában ismét a Barlangban találja magát –, ám rövid szendergést követően egy egészen új látomás kezdte kísérteni.

Eleinte arra lett figyelmes, hogy a saját szívverésén túl a körötte kószáló állatok pulzusát is hallja. Végül már nem csupán hallotta, de látni is vélte a lüktető, vörös ereket, amik behálóznak minden élőlényt. Ezen felbuzdulva tovább sétált az omladozó várfalak között, újabb csodákra szomjazva.

A szürke romokat végigtapintva a múltéjszakaihoz hasonló érzés fogta el: mintha a falak felszíne hullámokat vetne. Sőt, a szeme sarkából olykor még a várkastély régi pompáját is megcsodálhatta – mintha még most is állnának az egeket ostromló tornyok –, de amint odakapta a tekintetét, csak a moha lepte kőrakásokat látta.

Jonathan megrettent – vagy épp erőt nyert? – a látottaktól, s futásnak eredt. Letérve minden ösvényről nekiiramodott az erdőnek, mígnem a külvárosi szántóföldekhez ért. A gabonatáblák és kukoricaföldek közepette egy mocorgó madárijesztőbe botlott, aki baráti mosollyal fogadta hősünket – de ez csak olaj volt a tűzre, így Jonathan inkább visszaindult londoni lakásához.

Az éjszakát újfent az Interneten való kutakodással töltötte. Ezúttal talált pár érdekes cikket a „Föld Árnyékának” nevezett szomszédos dimenzióról – ami olykor még őrzi az összedőlt épületek „árny-képét”.

A sok élménytől megcsömörlötten úgy határozott, segítséget kér. Bizonyára akad valaki, aki nála tapasztaltabb e téren. Így talált rá az egyik wicca közösség oldalára, s mint megtudta, egy belvárosi ezo-boltotban gyűlnek össze heti rendszerességgel.

Ám a találkozóig még hátra volt pár nap, amit nem szeretet volna tétlenül eltölteni. Továbbra is furdalta a kíváncsiság: vajon mi lehet olyan különleges abban a nagy rakás romban? Miután a napi robot véget ért - immáron sokadjára -, célba vette a város határát, s már-már rutinosan kereste fel a várfalakat.
Ekkor már nem csupán az állatokat, de a növényeket körbeölelő életenergiát is látta - sőt, már képes volt megkülönböztetni egymástól a különféle fajok egyedi "kisugárzását". Viszont most nem emiatt érkezett; Őt a romokat körüllengő titkok érdekelték, így ismét végigtapintotta a falakat, keresve azt a pontot, ahol a legközelebb kerül egymáshoz a fizikai- és az "árnyék-világ".
Végül az érzékeit sikerült olyannyira ráhangolnia a szomszédos valóságra, hogy a várkastély árnyképe teljes egészében kirajzolódott előtte. A tucatnyi torony - a fizika törvényeire fittyet hányva - lehetetlen szögekben dőlt meg; az épület belsejéből pedig fény szűrődött ki, méghozzá egy báli mulatság fényei. Odabent megannyi lidércszerű alak keringőzött; az öltözékük pedig a viktoriánus idők hangulatát idézte - a férfiak díszes mellényt és fodros gallért viseltek, a hölgyek pedig csipkében bővelkedő, abroncsos szoknyákat. Ellenben a díszes társaság ügyet sem vetett Jonathanra, anyagtalan páraként suhantak keresztül a férfi testén. Mígnem Jonathan megelégelte a dolgot és torka szakadtából elüvöltötte magát - ami hatásosnak bizonyult, ugyanis egyszeriben az összes szempár rá szegeződött.
A következő pillanatban a szellem-alakok gomolygó füstté bomlottak, majd egyetlen hatalmas örvényben sűrűsödött össze a vendégsereg. Végül a forgó füstoszlopból gigászi figura lépett elő: a majd' kilenc láb magas óriás fénylő páncélt és földre omló palástot viselt, a fejét pedig korona ékítette - bár az arca helyén üresség tátongott.

- Mond hát, ki vagy, s mi a mesterséged? - kérdezte mennydörgő hangon Jonathantól.

- Nos... Jonathan Smith vagyok, informatikus... - felelte.

- Átlátok a hazugságon, ne próbálj megtéveszteni, varázsló!

Jonathan megrökönyödött, hallva e szavakat, de kérdései neki is akadtak:

- És te ki volnál?

- A Kastély! - jelentette ki méltóságteljesen.

- Te vagy a... kastély?

- Én vagyok a Kastély, s a Kastély én vagyok, egyek vagyunk!

 Jonathan nem óhajtott filozófiai vitába bocsátkozni Ő-kastélyságával, inkább a távozás mezejére lépett, befejezve az aznapi barangolást és "árnyék-túrát"...

Hamarosan folytatása következik - s nem sokára Lena története is felkerül majd -, addig is kellemes napot mindenkinek!