Kult III. - Bölcsek a Parnasszus ormán

A játékosok jóvoltából a Kult Krónika egy újabb fejezetét tehetem közzé - Liby (Billy) jegyzetei nyomán, Nocturna foglalta össze az eseményeket. Az előző bejegyzéshez hasonlóan, dőlt betűvel szedve olvashatjátok a megjegyzéseimet.
 

Május 5.

 

Billy egy kicsit besokallt a történtek után, és úgy döntött, vidékre utazik, maga mögött hagyván a zűrt, amit barátnője és újdonsült barátai jelentenek. A legjobb talán az lesz, ha néhány napra elérhetetlenné válik, és addig is ülepszenek a dolgok és gondolkodhat a történtekről, magyarázatokat keresve. Charlie és Duff, a két egyszerűbb lélek, látszólag jobban vette az akadályt, és visszatért a hétköznapi kerékvágásba. Duff szerint minden, amit láttak lehetséges: végül is hány film foglalkozik természetfeletti jelenségekkel? Mi van, ha ezek egy része nem is kitalált történet, ha a forgatókönyv író létező dolgokat vett alapul? Meg egyébként is, Isten létét sem lehet bizonyítani, mégis létezik, mint az ismeretes. Hát igen, az ír-katolikus neveltetést nehéz is volna levetkőzni.

Charlie késő délután meglátogatja Duff-ot a cirkuszban, és a próbák után annak akarnak utánajárni, hogy a cirkusz újdonsült mecénása (Cassandra LeFay) vajon azonos lehet-e a pultos lánnyal, akit Charlie a "nem létező" Zion klubban ismert meg. Figyelik egy ideig, Charlie még valami mondvacsinált indokkal szóba is elegyedik a hűvösen elutasító modorú nővel, ám Charlie minden képességét latba vetve sem tudja alakoskodáson kapni. Cassandra tehát vagy vérprofi, vagy egyszerűen semmi köze ahhoz a Cassandrához, akit Charlie megismert (akivel egyébként történetesen megegyezik a külleme). Végül, míg Charlie odakint figyel, az egykor besurranóként is dolgozó Duff feltöri a nő irodájának ajtaját, hátha odabent akad valami – bármi –, ami nyomra vezethetné őket a nő kilétét illetően. Duff odabent mindenféle fura tárgyakat lel a vitrinben (köztük egy újabb kártyapaklit), egy furcsa könyvekkel teli pakolt szekrényt, ám sem műveletlensége, sem diszlexiája nem segít ezeket értelmezni. Végül kisebb nehézségek árán, de sikerül üres zsebbel távoznia, mindössze néhány odabent kattintott fotóval a birtokában.

Megjegyzés: a történet során a karakterek folyamatosan fotóznak, filmeznek, de a felvételeket csak nagy ritkán - sőt, megkockáztatom, hogy sohasem - nézik vissza. Különös...

19 órakor elmennek Chantal Laurant jósnőhöz a korábban megbeszélt szeánszra: a cél, hogy Duff különös kártyapaklijáról kiderítsenek valamit. Hosszas előkészületek után végül az idézőkörben, szembántóan erős ellenfénnyel övezve, a Szürke Öltönyös kivetülése jelenik meg, és a médiumon keresztül szól a két férfihez. Szinte végig rébuszokban válaszolgat Duff kérdéseire, és elárulja, hogy jelenleg Duff a kártyapakli hordozója, a lapokkal valahogyan a Sorsot lehet keverni, az ő feladata pedig csak az, hogy mindig biztosítsa a pakli következő gazdáját. A lapok hatalmat rejtenek, ám koránt sem veszélytelenek, használatukra azonban minden hordozónak saját magának kell rájönnie… Charlie unszolására a felemás szeműekről is kiderül egy s más: a macska, a nő és a férfi valójában ugyanaz a kreatúra – "őrizte az emberiség álmát", ám fellázadt mesterei ellen. A másik hely, ahol az éjjel jártak pedig úgy is ismeretes, mint a "Metropolisz", amelyet valaha, korokkal ezelőtt minden ember ismert, de mostanra elfelejtett. A jelenés távozta után realizálják, hogy Chantal-t mennyire megviselte a szeánsz, így Duff, a Beltane-partin összekártyázott pénzének javát hátrahagyva, újabb találkozót beszél meg a közeljövőre, majd elköszönnek. Az utcákat járva és az eseményekről beszélgetve arra jutnak, hogy hisznek a szemüknek és fülüknek, és ráébrednek, hogy szinte csak kételyekkel és kérdésekkel gazdagodtak… Végül a kártyapaklival kísérleteznek, és az, hogy az egyik, alacsony értékű, fekete lapot eltépve az vércseppeket hullat, majd a szemük láttára egybeforr, végleg meggyőzi őket arról, hogy a racionalitás a múlté.

 

Május 6.

 

Másnap, a próbák között és után Duff ufó- és mozifilm katalógusokból próbálja kikupálni magát az alternatív valóságokról, csekély sikerrel. Charlie eközben álmában különös tengerparton sétál, egy világítótorony tetején pedig már várja őt a fehér hajú lény, aki legutóbb kivezette őket a Metropoliszból. A sem férfi-sem nő kreatúra hátán szárnyak bizarr fémváza meredez, és azért jött, hogy újabb segítségre kérje Charlie-t. A zenész állhatatos kérdéseire válaszolva végül elárulja, hogy ő egy szeráf, aki jelenleg a Harley nevet viseli (egy újabb nemtelen, uniszex név…). Megkéri Charlie-t, hogy keressen meg egy eltűnt lányt, Eden-t, aki különösen fontos az ő és rokona, Logan számára. Eden egy fiatal, tiszta lelkű lány, aki valamiért kiváltképp fontos szerepet tölt be a két angyali teremtmény terveiben – azonban egy ideje már nem képesek őt elérni. Charlie belemegy az alkuba, és cserébe azt kéri, hogy Harley szabadítsa meg őt rémálmaitól, amelyekkel már nem bír megküzdeni és pokollá teszik az életét. Az angyal belemegy, és megígéri Charlie-nak, hogy ha megtalálja és kiszabadítja Eden-t (bárhol legyen is most), a férfi álmainak őréül szegődik, és távol tartja onnan a rémségeket.

Charlie felébredve - miután túlteszi magát a megdöbbenésen, hogy az álombéli tengerpart homokja ott fehérlik a talpán - azonnal nyomozásba veti magát. Az első nyomra, amin elindulhat, egy tejes doboz hátoldalán bukkan rá: az eltűnt személyek arcképei között felismeri Edent. Információt gyűjtögetve először a lány nevelőszüleit keresi fel, és igen empatikusan nyeri el a bizalmukat – ebben persze segítségére van a két ember kétségbeesése is, hiszen, bár a reményt nem adták fel Eden megkerülését illetően, teljesen tanácstalanok… A lány szobájában, elektronikus levelezésében és naplójában Charlie további nyomokra lel: a Mindent Látó Szem szimbóluma (akár a Metropoliszból származó nyakláncon!) többször is felbukkan a firkákon. Emellett az is kiderül, hogy Eden-t az eltűnése előtti hetekben egyre sötétebb álmok kísértették (erőszak, szexualitás), melyeket nem tudott elfojtani, sőt, titkon élvezte őket, bár ezt magának is alig merte bevallani. A témáról egyedül az iskola pszichológusával beszélt levélben, de a személyes konzultáció végül – Eden eltűnése okán – elmaradt. Charlie ezután ígéretekkel távozik a nevelőszülőktől, majd felkeresi az iskolát, végül pedig az Üdvhadsereg egy hajléktalan szállóját, ahol Eden önkéntes munkát vállalt, és mindenütt megerősítik, hogy a lány gyakorlatilag feddhetetlen, pedáns életet élt, maga volt a megtestesült segítőkészség.

Késő délutánra jár már, mire Charlie felkeresi Duff-ot a cirkuszban, meg hányják-vetik a történéseket, és arra jutnak, hogy a „Szem” szimbóluma talán valami kultuszra, szektára utalhat, akikkel Eden-t összesodorhatta a balsors… Tanakodásuk közepette rájönnek, hogy jó volna, ha az okostojás Billy itt lenne most, mert ezek a témák és a kutakodás sokkal jobban fekszenek a kis nyominak, mint nekik. Nem is kell sok, hogy Charlie telefonja megcsörrenjen: Billy az, aki rájött, hogy a vidéki magány nem sokat segít neki, ha távol vannak tőle azok, akikkel egyedüliként osztozhat az elmúlt napok furcsa élményeiben. Pár óra hát, és Billy is csatlakozik a duóhoz, és megállapodnak abban, hogy akármiért is, de Eden-t elő kell keríteniük. Elsőnek azonban rásózza egy régebbi mobiltelefonját a csóró írre, mert nem állapot az, hogy nem éri el őt akkor, amikor akarja. Duff bele is megy a kölcsönbe. Ezután Duff ötletére újra felkeresik a jósnőt: hiszen ha már egyszer elfogadták a természetfeletti létét, miért ne folyamodhatnának ők is ilyen módszerekhez a lány felkutatásában?

Billy-nek persze nem tetszik a dolog, erősen szkeptikus és ennek hangot is ad, de társai nyomatékosan megkérik, hogy „vegyen már vissza az okos dumából". Jócskán benne járnak már az estében, mikor Chantal-hoz érkeznek, aki Eden eltűnésének történetét végighallgatva rááll, hogy pusztán szívességből a segítségükre legyen. Az éjjeli szeánszon ezúttal a Chantal nyájas és végtelenül udvarias lakája és segítője, Jacques is jelen van. Végül, hosszas rítus után, az idéző kör peremén ezüstös porból formált, elnagyolt humanoid alakok jelennek meg, méghozzá jó sokan. Suttogó, visszhangzó hangon panaszolják el, hogy fogságban sínylődnek, szabadulásra vágynak, a Kutyák Szigetén, Parnasszus hegyénél, mélyen, a föld színe alatt... Eden is ott van, de most nincsen közöttük, ő nem tud eljönni. A bölcsek szeme (itt a Mindent Látó Szemre mutatnak) jelzi majd az utat, belépni is csak azt viselve lehet a Parnasszus Hegyére. A szeánsz alatt Billy végig kameráz, és csalást leleplező technikai trükköket keres. Ugyan ilyesmit nem talál, ám ébersége nem marad eredmény nélkül: kiszúrja, hogy a félhomályban mellettük kuporgó Jacques figyelmét nem a rítus, hanem Billy köti le. Noha csupán a körvonalai látszódtak a sötétben, egyre kevésbé tűnt emberinek - robusztus, torz teremténnyé avanzsált. Miközben az alak, a sarkain kuporogva, karmaival a padlót karistolja, vörösen parázsló - a kaméleonéhoz hasonló, egymástól függetlenül imbolygó -, szemeit az izgága hipszterre tapasztja. Billy jobbnak látja nyugton maradni egy kissé, annál is inkább, mert látszólag senki más nem figyelt fel a bizarr transzformációra. A szeánsz végeztével a jósnővel együtt arra jutnak, hogy a megjelenő entitások talán valamiféle asztrális lenyomatok lehettek, olyasmik, melyek erős érzelmi töltetű helyek, cselekedetek, emberek kísérőjelenségei. A világosság, lámpafény, friss levegő és a társalgás felbátorítja Billy-t, és nyíltan felhozza a lakáj szeánszon látott átalakulását, de ezzel csak annyit ér el, hogy mindenki értetlenül pislog rá, Charlie és Duff pedig inkább az akadékoskodót látják benne, őket már Eden kiszabadításának gondolata köti le. A firtatás eredményeképp azonban az örökké türelmes és végletekig udvarias Jacques-ról egy múló pillanatra lehullik kulturáltság maszkja, ám ezt újfent csak Billy látja…

Rövid felszerelkezés és a legszükségesebb holmik magukhoz vétele után (itt a trió főleg földalatti körülményekre készült) a csapat az irányt a Kutyák Szigete felé veszi. Eközben Billy összeszedi minden tudását a Parnasszus Hegyéről, és mitológiai ismereteivel traktálja a többieket. A Kutyák Szigete egy sok helyütt elhagyatott, hatalmas gyár- és iparnegyed agglomeráció, a Temze egy kanyarulatában. Itt a mindenütt jelenlévő falfirkákban az újra elő-előbukkanó szem- és pegazus motívumokat követik, és a városrész szívében egy lerobbant gyárépületben lejáratra lelnek.

Mielőtt a föld alá hatolnának, Billy még elküld egy-két biztonsági emailt, arra az esetre, ha nem kerülnének elő a következő napokban, vagy rosszabb esetben soha… A trió tehát a föld alá hatol, és csakhamar egy furcsa, utópisztikus birodalomba kerül: a Parnasszus Hegyére. Az óriási csarnokokban szemétből és hulladékból épült, szedett-vedett épületek sorakoztak a mesterségesen létrehozott utcák mentén, melyeken mindenütt viseltes, szakadt ruhákban járó emberek őgyelegtek. A falakban óriási légkeverő propellerek zúgtak, az ócska fali hangszórókból pedig a hatvanas évek zenéje csordogált – nem kellett sok, hogy a trió ráébredjen, itt minden az art déco irányzatát idézi (természetesen erre nem Charlie, és végképp nem Duff ismert rá). Félelmeikkel ellentétben az utcákon járva egyáltalán nem keltettek feltűnést, és megfigyelhették, hogy idelent az emberek hatalmas vigyorral, üres frázisokat pufogtatva ("Harmónia, polgártárs!") köszönnek egymásra, mindenki boldognak, elégedettnek, egyenlőnek… ám valahogy mégis furcsának látszik. A szedett-vedett jelzőtáblák és csálé neonreklámok feliratait követve a csapat – Billy kezdeményezésére – végül a Múzeumban köt ki, amely egy hajdani üvegfalú termelésirányító-terem falai között rendezkedett be.

Itt derült rá fény, hogy a helyen, bár látszólag mindenki egyenlő, vannak egyenlőbbek, s közöttük is a legegyenlőbb „Nagy Archibald, Aki Elűzte A Gyászdulókat”. Archibald maga, egy festmény tanulsága szerint, úgy nézhet ki, mint egy középkori pestisdoktor: fekete selyemruha, csőrös madárálarc, fekete cilinder, és díszes sétapálcával a kézben. Újra az utcákat járva a csapat ezután a Tróntermet és a Fórumot kereste fel, és ezúttal már azt is megfigyelhették, hogy Nagy Archibald miként osztja ki a pestisdoktorok (az egyenlőbbek) feladatait, akik azután az emberek munkáját szervezték meg. Itt hallanak először a titokzatos Kertről is, amely különleges fontosságú az itteniek számára, és arról is hallanak, hogy a parnasszusiak a fenti világba vezetnek portyákat és beszerző körutakat. Az egyik munkacsoport feladata: trágyát biztosítani a Kert számára - ez különösen szöget üt Duff fejébe, aki meg van győződve róla, hogy ezek a holdkórosok az elrabolt gyermekeket, köztük Eden-t, szánják a növények táplálékául. A hamarjában szervezett brigádot követve azonban csakhamar rájönnek, hogy nagyobbat aligha tévedhettek volna: a pestisdoktor vezette csoport trágyaforrásként a helyi latrinákat (valójában Toi-toi budikat) üríti ki, és kényes rakományukkal a Trónterem felé masíroznak. A csapat így tisztes távolba hátrál (nehogy véletlenül még a frissen verbuválódott munkások között találják maguk), majd óvatosan követik a csoportot, és így megtudják, hogy a titokzatos Kert minden bizonnyal a Trónterem hátsó, nem látogatható traktusaiban lehet, mivel a trágya a hátsó ajtók mögött, de már a pestisdoktorok gondjaira bízva, tűnik el…

A csapat itt félrevonulva tervezgetésbe kezd arról, hogyan tovább: hogyan tudnának az elzárt helyekre is bejutni és hogyan akadjanak Eden nyomára minél előbb, mielőtt túl késő volna…?

Tervek a következő alkalomra:

- Visszatérni a felszínre, és hamarjában összekolompolt kemény-fiúk segítségével lenyomni az egyik felszíni gyűjtögető csapatot – noha odafent nem kell erősítéstől és nem várt komplikációtól tartaniuk, ám így minden bizonnyal sok időt veszítenének…

- Pestisdoktor maskarát szerezni, és azt felöltve körbeszimatolni...

- Vagy felderíteni a hely gazdasági-társadalmi berendezkedését, mert az olyan érdekes lehet. Azt azért nem mondhatni, hogy Billy ötlete sokáig tartotta volna magát a másik két férfi véleményével szemben.

***

Sajnos a történet itt félbe maradt, mondhatni a csúcspont előtt egy lépéssel, így a következő játékülés kissé döcögősen indult. Nehéz volt több hetes kihagyás után ismét felvenni a fonalat és újra felépíteni a korábban megalapozott hangulatot.

Egyébiránt, aki szemfüles - és járatosabb a Kult világában - annak feltűnhetett, hogy egyes elemeket a Taroticum névre keresztelt modulból műtöttem át. Bár maga a modul szerintem eléggé embert (és karaktert) próbáló, ihletforrás gyanánt kiváló lehet. Csak ajánlani tudom.

Végül ismét egy rövid kitekintés a zene világába: ha már szóba került az art déco, pár perc erejéig idézzük meg a múltszázad első felének korszellemét. Jávor László líráját, a Szomorú Vasárnapot, Seress Rezső zenei aláfestése tette halhatatlanná, majd, '41-ben Billie Holiday - a "Jazz Királynő" - lemezén is helyet kapott a Gloomy Sunday.