Kult V. – Limbo, avagy a Pók fészkében

Elérkeztünk a Kult Krónika első nagyobb Mérföldkövéhez, hiszen ezen beszámoló pontot tesz a fejezet végére. Ugyanakkor, a történet ezzel nem zárul le teljes egészében, hiszen a karakterek még csupán a felszínt kapargatják, s a Valóság oly’ távoli még… De ne rohanjunk ennyire előre.

Május 6.

Az előző felvonás végén, a Kutyák Szigetén Eden eszméletét vesztette, ismét – köszönhetően a különös medalionnak –, s nagyon úgy festett, hogy jó darabig nem is fog magához térni. Mindenesetre Charlie első útja az elalélt lánnyal Eden szüleihez vezetett, akik az örömittas zokogás közepette nem győztek hálálkodni Eden megmentőjének. Ahogy a Serafok sem maradtak hálátlanok; Harley ismét felkereste őt álmában, s újfent az antik romok közé kalauzolta el a zenészt, ahol ígéretéhez híven megszabadította Charliet a lidércnyomásoktól, s álmai őréül szegődött. Emellett, a köszönetnyilvánításon túl egy újabb találkozóra invitálta őt és a díszes bagázst: egyfelől a beígért válaszok miatt, másrészt pedig Eden váratlan kómába zuhanása aggasztotta…

 Akárhogyan is, Charlie számára már emlékezete óta nem köszöntött ilyen nyugodt álom, mint az éjszaka hátralévő részében. És még csak drog vagy pia sem kellett hozzá.

"Mennyei" látkép - Carel Willink festménye

Duff eközben (mivel lecsúszott apja társaságához továbbra sem volt kedve) Mirandanal keresett éjjeli menedéket – és lelki támaszt – ám egyvalakitől még a fiatal lány sem tudta megvédeni: önmagától. Duffot egyre inkább bűvkörébe vonta a kártyapakli – különösen a jósnőnél lezajlott szeánsz, a Szürke Öltönyös Férfivel való újbóli találkozás óta. Az alak akkor azt mondta neki, hogy minden hordozónak saját magának kell megfejtenie a pakli titkát, és Duff úgy érezte, erre még nagy szüksége lehet majd, hiszen Charlie angyali haverjaival zajló játék tétje egyre emelkedik. Duff így ismét kikereste a lapokat, amiken a fura, eltérő szemszínű, alakok rajzolódtak ki. Ahogy a kártyába révedt, a vele szemközt felállított tükörben egy óriási, idomtalan alak körvonalait vélte megpillantani, amint az fölébe tornyosul. Persze, amint megperdült, nem látott mást, csak az üres szobát.

E látomás hatására nem bírt egyhelyben megmaradni: céltalanul kóborolni kezdett a városban, hogy lenyugodhasson. A nap végén, kimerülten huppant be az egyik metrószerelvénybe, ahol egy pillanatra el is bóbiskolt. Arra eszmélt fel, hogy a metró fényei pislákolnak, s egy pillanatra teljesen kihunynak, majd a neoncsövek halovány derengésbe kezdenek. Ahogy Duff a félhomályban végignézett a szerelvény utasain, döbbenten tapasztalta, hogy mind merev tartásba dermedtek, s az arcukat szürke, foszladozó lepel takarja. Azonban mást is látott: egy tagbaszakadt, rongyokba burkolt alakot (az arcát teljesen elfedték a szakadt, tépett ruhadarabok és a fejébe húzott csuklya), aki korábban nem is volt jelen. A rongyos figura meredten bámulta őt, miközben ruhái redőiből csótányok és férgek bújtak elő, majd sötét, fémes karmaival a vagont karistolva megindult a férfi irányába. Szerencsére Duff ekkor már kellőképp paranoid volt, ahhoz, hogy a dobókései nélkül egy tapodtat, se mozduljon. Amint dulakodni kezdtek az egyik pengét a robusztus alak karjába mélyesztette, aki egy laza karlendítéssel riposztolt, de még ez a hanyag mozdulat is akkora erőt hordozott magában, hogy Duff jó pár méterrel arrébb landolt a padlón.

Mire ismét összeszedte magát, a metró hangos csikordulások közepette lefékezett, az ajtók kitárultak, a fények felvillantak; ismét minden normális volt. Csupán a rongyos alak tűnt el, s vele együtt a pengének is nyoma veszett.

Május 7.

Charlie összecsődítette a bandát egy össznépi légyottra, a Seraf által megadott címre. Mivel a dolog sürgős volt, a zenész és az akrobata fogadtak, hogy melyikük ér a távoli helyszínre hamarabb, Charlie motorral, Duff a Temze partjáról, tömegközlekedéssel. A fogadást Charlie doboz cigarettája bánta, Duff ugyanis már a parkbéli gyerekeket szórakoztatta zsonglőrmutatványaival, mire Charlie berobogott. A kérdéses helyszín egy evangélikus templom volt, ahol épp zenés-táncos istentisztelet zajlott, méghozzá Logan vezetésével – aki, mint az kiderült, a közösség lelkipásztora. Az angyal a trió számára egy meglehetősen szokatlan istentiszteletet celebrált, ugyanis az aznapi prédikációt hip-hop stílusban és öltözékben osztotta meg a közösséggel, annak nagy örömére. Harley is jelen volt, ezúttal sokkal emberibb formában, mint korábban bármikor

Harley...

...és Logan

A mise végeztével a két angyali teremtmény a hátsó kert egy apró könyvtárhelyiségbe invitálta a triót, ahol – tea és némi keksz mellett – elkezdték összerakni a kirakós darabkáit. 

A nyilvánvaló dolgokkal kezdték: Duncan, Cassandra (mindkét kivitelben) és a kotnyeles macska egy és ugyanaz a személy. Egy rebellis Liktor – ahogy a Serafok nevezték –, aki elárulta a mestereit, az Arkhónokat; akik amolyan hatalmasságok a kozmikus ranglétrán.

Mindenesetre Cassandra (jobb név híján a csapat továbbra is így emlegette) meg akarta kaparintani Edent – hogy mi okból az kérdéses –, aki tiszta, romlatlan lelkével még nagy dolgokra hivatott ezen a Földön; ám a lányt a Serafok gondosan elrejtették, hogy megóvhassák. Így Cassandra, a hajdanvolt Gabriel segedelmével, elrabolta Logant, hogy kifaggassa és rálelhessen Edenre. Ekkortájt ismerkedett meg Charlie Cassandraval, aki valami ok folytán különlegesnek találta a zenészt, s ez az érdeklődés, akár egy éteri csatorna, lehetőséget adott Logannek, hogy kapcsolatba léphessen Charlieval. Így furakodott be a világfi álmaiba, s kért segítséget tőle.

Viszont továbbra is kétséges volt, hogy a Parnasszus bölcsei miként kerültek a képbe, hogyan került Eden a fogságukba… Nos, valószínű, hogy ez az egybeesés csak a véletlen műve, és Eden első eltűnésének semmi köze a Liktor és a két Seraf közt húzódó ellentéthez. Egyszerűen rosszkor volt rossz helyen.

Viszont a Liktor egy lépéssel előttük járt: a Mindent-Látó-Szemmel ékített medaliont csellel a kis trióhoz juttatta, s ezen keresztül figyelhette minden lépésüket. Sőt – miután Duff volt olyan készséges és Eden orra elé tolta – a medálon keresztül elragadta Edent, jobban mondva Eden lelkének egy részét. Így a lány, ha csak részben is, de most is a Liktornál raboskodik, valahol az Álmok Birodalmában – a Londoni Nagycirkusz álombéli megfelelőjében. A két Seraf, noha nagy ismerői az álmoknak, ám egyikük sem mer Eden közelébe férkőzni – odaát túl feltűnőek, csak nehezen volnának képesek leplezni valódi természetük.

Ezért újabb szívességért folyamodnak: utolsó kérésük a triumvirátushoz, hogy lépjenek be az Álmok világába, s menekítsék ki Edent. Cserébe oltalmat és tudást kínáltak fel – s ez utóbbi leginkább Billy fantáziáját mozgatta meg, s rögvest újabb kérdést szegezett a két Serafot.

Kik is azok a Gyászdulók, az ezüstös alakok, akiktől rettegtek a Parnasszuson?

„A Fényben az alakok Árnyékot vetnek…” – jött a válasz – „… de a Sötét lelkek vajon milyen kontrasztot adnak?”

„Fényt…?!” – vágta rá Billy.

A Gyászdulók a bomlott elmék lelkiismeretének manifesztációi – amiktől a Parnasszus lakói sikeresen meg is szabadultak, hála az Eden véréből kinyert drognak. Eden megszabadításával a trió ezt a beteges, kábszeres idillt zúzta szét a parnasszusiak utópisztikus társadalmában.

Miután erre is fény derült, a kis csapat végül is rábólintott az alkura, s megbeszélték, hogy a holnapi nap folyamán átlépnek az Álomvilágba. Addig is, hogy a Liktor figyelmét valamelyest eltereljék, s könnyebb dolguk legyen, hozzáláttak, hogy előkészítsenek egy többfrontos támadást. Elképzelésük szerint ugyanis, ha a Liktor figyelmét ideát képesek valamivel jó alaposan lekötni, akkor odaát, az Álmok Birodalmában nem tudja a teljes figyelmét az eseményeknek szentelni, és így több esély lehet feltűnésmentesen cselekedni. Billy már izzította is a telefonvonalakat, s állatvédelem címszóval másnapra, egy zajos tüntetés keretében a Nagycirkusz elé rendelte a fél Greenpeace-t. A Serafok pedig, a medalionon – mint éteri kapcsolaton – keresztül igyekeznek majd minél több borsot törni a Liktor orra alá…

Aznap este Charlie álmaiban sem pihenhetett, ugyanis Harley még egy utolsó mankót próbált adni a másnapi utazáshoz. Egy ókori amfiteátrumot idéző színpadon mutatta meg neki, miként formálhatja az álomvilág matériáját, s így anyagokat, tárgyakat alakíthat át, formázhat újra. Így válhat egy rozsdás fémdarab halálos fegyverré a tapasztalt álmodó kezében.

Billy sem hajthatta teljes nyugalommal álomra a fejét: Lily már korábban is zaklatta őt – álmaiban bizarr, erotikától fűtött víziókba csalta. A korábban néma nőszemély ezúttal is igyekezett bűnre csábítani a szende Billy-t, aki azonban könnyűszerrel hárította a felkérést, mondván: a házasság előtt tilos! Erre, mintegy válaszul, a hatalmas, álombéli párnák beszippantották mindkettőjüket, s a vánkosok közül kikeveredve – immáron esküvői ruhában – egy templomi oltár elé toppantak. Ám Billy hajthatatlan volt – hiszen hűséget esküdött Rachelnek – így a rögtönzött menyegző végül elmaradt.

Ugyanakkor Lily egy álombéli sípot ajándékozott Billy-nek, amivel bármikor magához hívhatja, ha segítségre szorul, vagy ha meggondolná magát…

Hármójuk közül minden bizonnyal Duff éjszakája telt a legkellemesebben, ugyanis ismét Mirandanal töltötte az estét, ám ezúttal egymás karjaiban kötöttek ki – amire Duff már időtlen idők óta várt.

Május 8.

Elérkezett a nagy nap: a három férfi immáron készen állt, hogy neki vágjon egy újabb őrült utazásnak. Míg Logan egy különös – ám a korábbiakból már ismerős – szimbólumokkal tarkított krétakör körül járt fel, s alá, addig Harley három fehér álarcot adott át hőseinknek. E maszkok kötik őket az anyagi világhoz, segítségükkel térhetnek majd vissza a valóságba, ha Edent sikerült megszabadítani, vagy, ha a helyzet túl forróvá válna.

Amint Logan végzett a szertartással, az idéző körrel szemben felállított tükör szétrepedt, s a hasadó szilánkok mentén egy londoni utca látképe rajzolódott ki. Hőseink, átlépve az így nyílt átjárón, kisebb- nagyobb változásokon estek át: Charlie természetesen elegáns szépfiúként, kortalan sármőrként sétált tovább; Duff ujján egy jegygyűrű jelent meg (szimbolizálva az igazán senkihez sem tartozó férfi vágyódását valamiféle horgony, normális emberi kapcsolat után); míg Billy – aki a legdrasztikusabb transzformáción esett át – úgy festett, akár a Mechanikus Narancs keménykalapos bandatagjai.

Még mielőtt tovább indultak volna, Charlie megosztotta társaival az előző este tanultakat: az álommatéria formázásának tudományát.

London álombéli mása különös keveréke volt a modern nagyvárosnak, a viktoriánus kor ködös sikátorainak, s egy hatalmas rovarkolóniának. Rögtön az első utcasarkon egy ballonkabátos örömlány fogadta őket, aki, széttárva a ruháját, felfedte pucér bájait és légyottra invitálta az álomutazókat: szelvényezett testén tucatnyi ízelt láb ficánkolt. Ám a járókelők és a fel-felbukkanó rendőrök sem voltak különbek, sokuk viselt magán rovarszerű jellegzetességeket – rágók, osztott szemek, izgága antennák.

 

A Cirkuszhoz érve pedig igazi karneváli kavalkádba botlottak: a torz szörnyszülöttektől kezdve, a zsonglőrökön át, vetkőző show-kig bezáróan mindenféle produkció látható volt. Feltűnt Indra és Candra is – az indiai ikerpár ezúttal ismét egy helyen, ám két külön emberként volt jelen. Érdekes volt, hogy az álombéli cirkuszi alakok ismerősükként kezelték Duff-ot, így nem volt probléma a cirkusz területén mozogniuk. A művészbejárón keresztül hatoltak be a Cirkusz belsejébe; odabent Duff először Miranda szobájába látogatott el – titkon remélve, hogy itt találja majd a lányt, de csak pár közös fotó tanúskodott arról, hogy Miranda álmaiban itt járhatott. Duff így hagyott egy rózsát a lány asztalán, melyet az imént formált meg akaraterejével.

A kis kitérőt követően az emeletre siettek, Cassandra irodájához. A folyosókon világhíres festmények karikatúrái sorakoztak: a képek főszereplőit azonban macskaszerű alakok váltották fel. Az iroda ajtajának kulcslyukán bekandikálva végül szembetalálkoztak a Liktorral, egy hófehér, cifra ruhákba öltözött, humanoid macskával, aki épp az egyik kanapén hortyogott. Álmában füstpamacsokat lehelt ki, majd szívott be ismét, s két levegővétel között, a gomolygó párában elnagyolt alakok rajzolódtak ki: hol szárnyas angyalok, hol tüntető környezetvédők – a csapat ebből már sejtette, hogy az ideát alvó Liktor odaát igen bosszús és gondterhelt lehet mostanság. Tanakodtak egy sort, hogy megpróbálják-e elpusztítani, a helyzeti előnyüket kihasználva, vagy inkább óvatosan kerüljék el a konfliktust a lénnyel? Rövid megbeszélés után az utóbbi mellett döntöttek, mivel a Liktor hatalmáról még csak sejtelmük sem volt.

Így hát, a szunyókáló alak mellett elosonva, a szoba hátsó részén egy felvonóhoz érkeztek hőseink, amivel a (rém)álom egy újabb szintjére jutottak. Egy hosszú folyosó tárul eléjük, a végén egy rácsos ajtóval, ám, még mielőtt a Kalitkába beléphettek volna, társaságuk akadt. A mennyezetről egy pók-macska hibrid ereszkedett alá egy hosszú, ragacsos pókfonálon, akár egy ragadozó, aki zsákmányra les. A három férfi, kihasználva az álmok nyújtotta lehetőségeket, éles pengéket és hatalmas, fémes szilánkokat zúdított a lényre, ami végül, szabadesését egy méretes – szintén álomból létrehívott – karón fejezte be. Szerencséjük volt, mert a szörny kimúlt, mielőtt még egyáltalán elérhette volna őket.

A még rángatózó tetemet átlépve végre bejutottak Eden börtönébe, ami valóban egy madárkalitkára hasonlított leginkább, bár a rácsok mintázata pókhálóra emlékeztetett. Legnagyobb meglepetésükre azonban Eden nem kívánt távozni, sőt, kifejezetten jól érezte magát a Liktor társaságában. Kissé zavaros mondandójából leszűrhették, hogy Liktorra, mint valami apafigurára tekint, s hogy úgy érzi, végre megtalálta benne az igazi családját. A Liktor nem kényszeríti semmire, mellette az lehet majd, ami, és aki akar – míg a Seraf-ok valójában nem vigyáznak rá, kihasználják – zsinóron rángatják, hogy az általuk kijelölt ösvényen maradjon -, megfosztván őt a sorsa feletti döntés lehetőségétől. Hőseink ezen a fordulaton újfent eltanakodtak egy pillanatra, ám végül, válogatott trükkök és cselek révén, kimenekítették: sikerült rávenniük, hogy vegye fel a három maszk közül az egyiket. Így Eden – a maszkkal együtt – egy fehér villanás kíséretében tovatűnt.

 Ezek után nem maradt más, mint kiosonni az épületből, majd vissza ahhoz az utcához, ahol átlépték az álom és valóság határát. Ott aztán, felhasználva a maradék két maszkot: Duff és Charlie visszatértek a Serafok szobájába, Billy pedig – némi álombéli altatószerrel – újabb hasadékot ütött a két világ között, s így sikerült neki is kikecmeregnie az Álomvilágból…

Eden újra biztonságban volt a Serafoknál, Hőseink tehát sikerrel jártak, bár még számos megválaszolatlan kérdés maradt, amire talán majd a következő fejezetben kapunk válaszokat – emellett valószínű, hogy egy befolyásos ellenséggel is gazdagodtak, a Liktor képében...

Búcsúzóul következzen pár aranyköpés (Billyvel a főszerepben).

I. Rémálomból ébredve:

Billy: Zokogva bújok Rachel-hez, es sírok. Mert egy igazi férfi tud sírni.

Mesélő: Rendben. Ma éjjel Rachel lesz a nagy kifli.

II. Billy pszichológushoz fordult, rémálmokról, kényszerképzetekről, hallucinációkról panaszkodott neki.

Doki: „Na, és mondja csak, nincsen önnek valamilyen látásproblémája, látászavara?"

Billy: „Nincs” - mondja, majd leteszi a nulla dioptriás szemüvegét.

III. Mesélői baki, avagy a freudi elszólás:

Jacques, a komornyik, Billyhez fordulva, a jósnő várószobájában:

„Milyen teát parancsol? - végignéz Billy-n - Early Gay megfelel?”

IV. Techno-mágia:

Logan: „Ahhoz, hogy visszatérjetek, szükségetek lesz egy tárgyra, valamilyen saját holmira,

ami ideköt benneteket. Válasszatok valamit!”

Billy: „Mondjuk az I-phone kettesem?”

Logan: „Hm, valami klasszikusabbra gondoltam.”

Billy: „Akkor a régi I-phone-om?”

Végezetül pedig had ajánljak némi muzsikát, mely kiválóan elegyíti a cirkuszi hangulatot a könnyed borzongással: a Nox Arcana 2006-ban megjelent, Carnival of Lost Souls című albumáról van szó. 

"Behold the Circus Diabolique, and let the nightmare begin..."